152 millió éves utolsó vacsorákra bukkantak a tudósok | National Geographic


A tintahalak rokonságába tartozó belemnitesz képviselte a 152 millió évvel ezelőtti kis halak végső zsákmányát, de a falánkságuk súlyos következményekkel járt.

Sajnos nagyon jól ismerjük azt a jelenséget, amikor a tengeri élőlények a vízben lebegő műanyag zacskókat lenyelik. Ez különösen igaz akkor, ha a műanyagra kirakódtak az algák, és így az illatuk különösen vonzóvá tette az éhes állatok számára őket.

Valami hasonló helyzet lehetett az is, ami a 152 millió éve élt halak számára tette végzetessé a belemitesz, e tintahalszerű lábasfejű elfogyasztását. A kutatás a Scientific Reports folyóiratban látott napvilágot.

A keszeg méretű, Tharsis nevű halak a jura időszakban a mai Solnhofen környezetében létezett sekély tenger lakói voltak, ez volt a leggyakoribb halfaj, a régió halainak negyedét ez tette ki. A halfaj kifejlett példányai elérhették a 27 centis nagyságot is, ám a most vizsgált állatok csak átlag 10 centis, fiatal példányok voltak.

A hal a fogazata és szájának felépítése alapján planktont ehetett, amelyet egyszerűen beszippanthatott a szájába, amint meglátta. A Tharsis fosszíliáiban, bár gyakran fennmaradt a gyomortartalom, sose találtak gerinces vagy rákféle zsákmánymaradványokat - ez is arra utal, hogy valami apró dolgot ehetett.

A belemnitesz ősmaradványai rendkívül gyakoriak, ezek a tintahalak elődei közé tartozó állatok is belső vázzal rendelkeztek, ami némiképp hasonló volt a tintahal szépiacsontjához. Ezek a lábasfejűek nem a solnhofeni sekély lagúnák lakói voltak azonban, hanem a nyílt tengeren, oxigéndús vízben éltek, és csak pusztulásuk után sodorta be a víz a tetemeiket a lagúnába. Így adódott lehetőség arra, hogy a Tharsis megpróbálja megenni őket.

A belemnitesz kihalása után hosszú időn keresztül a víz felszínén sodródott, és ekkor kezdték megtelepedni rajta azok a kagylófélék, amelyeket a solnhofeni mészkőben fellelt belemnitesz ősmaradványok között gyakran megtalálhatunk. (Természetesen az élő, aktívan úszó őstintahalra e kagylók nem tudtak volna rátapadni.)

Valószínűleg nem csupán a hatalmas kagylók, hanem a Tharsis számára táplálékot nyújtó algák és baktériumok is megjelenhettek a tetem felszínén. Érdekesség, hogy a belemnitesz eltüntetésében kizárólag a cápák vettek részt, más nagyméretű halak soha nem ízlelgették ezt a különleges élőlényt.

A Tharsis számára az elpusztult belemnitesz tetemek valóságos csemegének tűnhettek a rajtuk élő állatok miatt, ami megtéveszthette a fiatal halakat. A belemnitesz testét egy kemény kalcitból készült belső merevítő váz, azaz rostrum, alakította ki. Ez az eszköz orsószerű, lándzsás vagy lövedékszerű formát öltött. A rostrum hegye könnyedén befért a hal szájába, viszont a kiszélesedő része már meggátolta a további előrehaladást, elakadva a torkán.

A 10 centi hosszú halak szája kb. 1 centi széles volt - a rostrum kiszélesedő része viszont elérte a 2 centit is. Lenyelni a hal ezt nem tudta, kiköpni szintén nem (pont az alakja miatt szorult be a hal szájába, torkába), és mivel átharapni se a gyenge, aprócska fogaival, ezért végzetessé vált számára az efféle zsákmány.

A vizsgálat során a Hibolithes hastatus néven ismert belemnitesz került elő a halak között. Ez az ősi tintahal körülbelül 12 centiméter hosszú volt, amelyből 6 centimétert a jellegzetes rostruma tett ki. A hegyes rostrum mindig a hal száján keresztül hatolt be, hogy aztán a kopoltyúknál átbökje a hal testét. Valószínű, hogy ez a támadás a hal kísérlete volt a menekülésre, ahogy próbálta elkerülni a fenyegetést.

Azt pedig a modern kori hasonló esetekből tudjuk, hogy ilyenkor a hal kopoltyúin leáll a vízáramlás, így pedig a hal nem jut oxigénhez és hamarosan megfullad. Így pusztulhatott el a Tharsis is.

Vagyis a belemnitesz nem a hal szokványos zsákmánya volt, pusztán a rá kitelepült algák, baktériumok lehettek túlzottan vonzók és megtévesztők számára. Ez a jelenség figyelemre méltó párhuzamot mutat a mai tengeri állatok és a műanyaghulladék közötti esetekkel, és felhívja a figyelmet arra, hogy a táplálékszerző viselkedés - legyen az mohóság vagy kíváncsiság - gyakran evolúciós zsákutcába torkollik.

Related posts