7 felejthetetlen alapfilm, ahol a nyári vakáció rémálommá alakul 1. **A tenger szörnyei** - Egy idilli tengerparti városban a nyári szórakozás hamar rémálommá válik, amikor egy hatalmas cápa kezdi el terrorizálni a fürdőzőket. A vakációs idill helyett a

Megérkezett a nyár, és vele együtt a kellemes időjárás, de néha - legalábbis a filmvásznon - a régóta várt pihenésnek borzalmas vége akad. Erről mesélnek ezek a klasszikus alkotások.

Tobe Hooper brutális, véres víziója a texasi hegyekben rejtőzködő vademberekről egy egész filmes műfaj alapjait rakta le. A fiatal nyaralók kegyetlen feldarabolásának története az egyik első slasher film volt, amely a korabeli közönséget őszinte terrorral szembesítette, mindenféle irónia nélkül. Ez a sokkoló élmény pedig maradandó hatást gyakorolt a horrorfilmek világára.

A mindössze 140 ezer dollárból készült független film hatalmas sikernek bizonyult, 30 millió dolláros bevételével pedig új frencsájz alapjait fektette le. Évtizedekkel később is folytatások, remake-ek és utánzatok sokasága látott napvilágot, de egyik sem tudta megközelíteni az eredeti klasszikus nyers, kegyetlen hangulatát. Ez a fapados produkciós értékek miatt sokkal valósághűbb és félelmetesebb élményt nyújt, mint a nagyobb költségvetésű, csillogó-villogó slasher filmek, amelyek gyakran a látványra helyezik a hangsúlyt, míg az eredeti film mélyebb rétegeket bontogatott.

Amikor a nyári ijesztegetések kerülnek terítékre, aligha lehet elkerülni Steven Spielberg ikonikus alkotását, amelyben egy rettegett fehér cápa üldözi a strandolni vágyókat. Hasonlóan a texasi láncfűrészes mészárláshoz, ezt a klasszikust is számtalan alkalommal próbálták lemásolni és folytatni, de igazán hiteles és emlékezetes verziót sosem tudtak létrehozni.

Pedig Spielbergék nemcsak a cápás horrorok koncepcióját betonozták be Hollywoodban, hanem a nyári blockbusterekét is. A nézők tömegével tódultak az uborkaszezonban bemutatott ijesztgetésre, a producerek pedig megtanulták, hogy ez a tökéletes időszak a látványos eseményfilmek premierjeinek. Pár évvel később pedig a Star Wars bizonyította be véglegesen, hogy ennél jobb pénzszüretelési módszer nem is létezik.

1980-ra a nyári slasher műfaj már nem volt annyira újdonság, ám a Péntek 13 mégis különleges helyet foglalt el a horrorfilmek világában. A filmben a fiatal, nyaralásra készülő, kissé túlfűtött fiatalok egyenként válnak egy sorozatgyilkos áldozataivá. A hasonló alkotások között azonban Sean S. Cunningham rendezése kiemelkedik, hiszen ez volt az első független film, amelyet egy stúdió olyan mértékben népszerűsített és széles körben bemutatott, mintha az a saját produkciója lett volna. Ezzel a lépéssel új utakat nyitott a független filmgyártás számára, és maradandó nyomot hagyott a horrorfilmek történetében.

A Kristály-tó, amely a film cselekményének középpontjába kerül, azóta legendássá vált, ahogy a főgonosz, Jason Vorhees is. Ma már sokkal inkább meglepő, hogy a filmsorozat első részében még nem ő volt a gyilkos. Ki gondolta volna 1980-ban, hogy ez a szegény sorsú fiatal egyszer még Freddy Kruegerrel is összecsap, és hogy a világűrbe is eljut?

Az Addams Family film újragondolt folytatásában – amely még az első rész szellemét is felülmúlja – csupán néhány jelenet játszódik egy nyári táborban, de ezek a pillanatok valóban emlékezetesek. A két Addams-gyerek, Wednesday (Christina Ricci) és Pugsley (Jimmy Workman) nagybátyjukat manipuláló, ravasz Debbie (Joan Cusack) által küldött tábori kalandjaik során hatalmas felfordulást okoznak. A tábor szigorú rendje és a szülők által nevelt gyerekek között a két Addams-gyerek egyedi stílusukkal és furcsa humorrukkal igazi káoszt teremt, miközben megpróbálnak kiszabadulni a konformista környezetből.

A jelenetsor egy fergeteges színielőadás része, ahol a két horrorgyerek kendőzetlenül, minden politikai korrektséget félretéve meséli el az amerikai őslakosok történetét. Tarantinói stílusban újraértelmezik a múltat, ahol a jók diadalmaskodnak, és persze a vér sem marad el. Káosz és zűrzavar garantált, ahogy az évtizedes gyermekkori traumák is felszínre törnek a tábor többi fiatal lakója számára. Ha valaki még nem látta a fergeteges folytatást, mindenképpen pótolja be, különösen figyelve a nyári táboros jelenetek sírva röhögős csúcspontjára, ami valóban emlékezetes pillanatokat ígér.

A „Tudom, mit tettél tavaly nyáron” egy olyan tinédzser-horror film, amely a ramaty kategóriába sorolható, mégis éppen a megjelenése időpontja miatt vált a millenniális generáció egyik emblematikus darabjává. Ez a nyári gyilkosság köré épülő történet tele van klisés elemekkel és néha komikus fordulatokkal, de mindezek ellenére nosztalgikus érzelmeket ébreszt azokban, akik a megfelelő időszakban nőttek fel. Mindezen gyengeségei ellenére a film elkerülhetetlenül beragadt a popkultúra gyűjteményébe.

Már a főszereplők névsorának olvasása is egyfajta nosztalgikus nosztalgiát ébreszthet bennünk: Jennifer Love Hewitt, Sarah Michelle Gellar, Ryan Phillippe és Freddie Prinze Jr. – ők mindannyian igazi sztárok voltak az ezredforduló környékén, ám idővel egyre inkább a feledés homályába estek. Ennek ellenére ez a klisékkel teli, bájos klasszikus időnként mégis eszünkbe jut: ha a nyári hónapokban egy kis tét nélküli, szórakoztató mészárlásra vágyunk, ennél jobb választásunk nem is lehet, mint ez a kedves kis horrorköltemény.

A Magyarországon forgatott Fehér éjszakák nem szokványos horrorfilm: már csak azért sem, mert a Skandináviában, az év leghosszabb napján játszódó sztoriban egyszer sem megy le teljesen a nap, így sosem borítja be a tájat az ijesztgetésekhez tökélesen illő sötétség. Ari Aster filmje azonban így is eléri, hogy nyugtalanító és bőr alá mászóan félelmetes legyen.

A Fehér éjszakák mégis kevésbé szól az általa bemutatott, szektaszerű közösségről, mint a főszereplő, a Florence Pugh által játszott Dani párkapcsolatáról, aki a film során lassan, de egyre biztosabban kerül ki pasija, Christian (Jack Reynor) hatása alól. A feszültség végül egy olyan záró jelenetsorban hág a tetőfokára, amelyben még egy nyári filmhez képest is túl nagy a forróság.

Jordan Peele első rendezését, a 2017-es Tűnj el!-t viszonylag könnyű volt értelmezni: az agycserélős horror a fehér, liberális felső középosztálynak állított görbe tükröt, akik minden erényfitogtatásuk ellenére pontosan ugyanolyan rasszisták, mint a Bibliaövezet seggvakargató prolijai. Második filmje, a Mi ehhez hasonlóan egy társadalomkritikus horror lett - ám ezt már nehezebb megfogni, mint elődjét.

Ez viszont cseppet sem probléma: Peele egy rendkívül kreatív koncepciót sző a kétórás filmidő alatt, és a végeredményen bőven van mit elemezni. Winston Duke és Lupita Nyong'o főszereplői teljesítménye pedig legalább annyi elismerést érdemel, mint amit Daniel Kaluuya kapott a Tűnj el!-ben. A Mi-vel Jordan Peele bebizonyította, hogy nem csupán a debütáló rendezése volt sikeres, hanem hogy valóban van tehetsége a kamera másik oldalán is.