A hercegnő, aki már három évszázada ragyog, mint a csillagok között a legfényesebb, és megmutatta a világnak, hogy mi rejlik az igazi Drag Queen varázslatos világában.

Nem titok, hogy a műfaj (életmód, misszió, világlátás) elvitathatatlan koronázatlan királynője RuPaul. Mindezek ellenére, szeretnénk hangsúlyozni, hogy nem áll szándékunkban megbántani ezt a népszerű és elismert előadóművészt. Azonban érdemes megemlíteni, hogy a drag queen kultúra gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak vissza, és az első igazán ikonikus drag queen, aki évszázadokkal ezelőtt sikeresen meggyőzte a világ legprűdebb nemzeteit arról, hogy ne büntessék a férfiakat női öltözet viseléséért, valóban páratlan örökséggel bír. A múlt bátorította a változást, és lehetőséget adott arra, hogy a férfiak bátran kifejezhessék önmagukat, ha úgy érzik.

Eredetileg ártalmatlan írásnak szántuk ezt, csupán a Pride-hónap közepén akartunk kíváncsiskodni, hogy ki is volt az első drag queen. A válasz azonban nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik – megoszlanak a vélemények a drag queen fogalmáról és arról, hogy ki érdemli meg elsőként ezt a titulust. Miközben kutattunk, olyan izgalmas történetekre bukkantunk, hogy szinte alig bírtuk követni a szépirodalmi és jogi források útvesztőit. Ráadásul nem csupán az LMBTQ-történet szakértői által ismert drag queenekről van szó, hanem olyan híres történelmi alakokról és mitológiai karakterekről is, akiket a köztudatban tipikusan férfias, laza, macsó hősökként tartanak számon. Ezek az egyének könnyedén legyőzik ellenfeleiket a csatamezőn, és bármely nő szívét meghódítják, ha éppen a megfelelő eszközökhöz nyúlnak – ahogyan az eposzok és balladák szerzői megfogalmazták.

Valóban, ő az a legendás trójai félisten, akit Brad Pitt életre keltett a vásznon, és akiről első ránézésre senkinek sem ugrana be, hogy a szabadidejében női ruhákban sétálgat. E szakasz életéből valahogy kimaradt a film, pedig ez a történet szempontjából kulcsfontosságú. Ugyanis, amikor a fiatal Akhilleusz halálának jóslata elhangzott, az édesanyja, hogy megakadályozza a jövendölést, Szkürosz szigetére menekítette őt. Ott, Lükomedész király udvarában, lányként nevelték, hogy elkerülje a sorsát.

Bár a kifejezés még nem létezett, és sokkal többet takar, mint csupán "nőnek öltözött férfi", bátran állíthatjuk, hogy Akhilleusz volt az első igazi Drag Queen. Ez azonban nem állította meg abban, hogy beleszeressen a király egyik lányába, akit meg is termékenyített. Az már kérdéses, hogyan kezelték volna a helyzetet, ha a fia Trója jövőbeli hősének éppen a nők között kell bujkálnia. Közben Odüsszeusz is megérkezett, tele ajándékba hozott ruhákkal a nők számára. A gyönyörű öltözetek alatt azonban fegyvereket rejtett el, amelyeket a király lányai felfedeztek. Amikor harci riadót fújtak, Akhilleusz ösztönösen utánuk kapott, így lelepleződött.

A kora újkor művészei gyakran választották témáik közé az olyan jeleneteket, amelyek különös fényt vetettek a társadalmi normákra. Az ilyen festményeken a női alakok vidáman turkálnak az adományok között, míg Akhilleusz, női öltözetben és sminkben, boldog arccal fogdossa a kardokat – ezek a fegyverek pedig a férfiasság szimbólumaként jelennek meg. Érdekes, hogy a festményekből hiányzik a tipikus szövegbuborék, amelyben Akhilleusz mondhatná: "Micsoda menőség ez!" – mintha e képek nemcsak a vizuális, hanem a kulturális diskurzusra is reflektálnának. Ha akkoriban létezett volna LMBTQ-mozgalom, ez a szimbolikus ábrázolás talán annak fontos ikonjává válhatott volna.

Ha már a hosszú, szőke hajú, kigyúrt férfiaknál tartunk - vagyis azoknál, akiket így ábrázol Hollywood -, nem mehetünk el szó nélkül Thor mellett sem, aki egy ponton szintén kénytelen volt nőnek öltözni, nem is akárkinek:

Thrymr, az óriások félelmetes királya, elrabolta Thor legendás pörölyét, Mjölnirt, és üzenetet küldött, miszerint csak akkor hajlandó visszaadni a fegyvert, ha feleségül veheti az istennőt. Ez a kérés azonban igencsak bonyolultnak bizonyult, hiszen Freyja már így is hosszú listát vezetett a potenciális kérők névsoráról, és Thrymr nem éppen a legvonzóbb uralkodónak számított a korabeli szépségideálok szerint. A helyzet egyre feszültebbé vált, mígnem Loki, a cselszövés istene, kézbe vette a dolgokat. Ő volt az egyetlen, aki képes volt megnyugtatni Thor haragját, javasolva, hogy ők ketten elmenjenek Thrymrhez, és mímeljék el a lakodalmat. Thor Freyja szerepét tölti be, míg Loki a koszorúslányként tündököl. A terv végrehajtása során Loki ügyesen manipulálta a vendégeket és Thrymr figyelmét, mesélve arról, hogy Freyja furcsán viselkedik, mert már napok óta nem evett a közelgő esküvő miatt, ráadásul az arca is a kialvatlanságtól férfiasra sikeredett. Mindenki bedőlt a trükknek, és a helyzet csak tovább bonyolódott: az esküvőt egy laza vérontással indították, amikor Thor végre visszaszerezte Mjölnirt, és a vendégsereget lemészárolva állította helyre a rendet. A nagy átverés végül hatalmas káoszba torkollott, és a hősies istenek kalandja még sokáig emlékezetes marad.

Nem tudhatjuk, hogy Chris Hemsworth valaha visszatér-e a karakteréhez, de ha mégis, nagyon bízunk benne, hogy ez a rész is szerepelni fog a következő filmben.

Ehhez képest szinte jelentéktelen, hogy Robin Hood egyszer női öltözetbe bújt: ez nem klasszikus értelemben vett drag volt, hiszen csupán egy idős hölggyel cserélte fel a ruháját, miközben egy felfuvalkodott püspök elől menekült. Az akció végül sikeresnek bizonyult, hiszen a nő került a hatóságok kezére, de a hős tolvaj nem hagyta, hogy az ártatlan asszonyt kivégezzék: időben utolérte őket, még akkor is, amikor a saját emberei, például Kicsi John, majdnem nyilazták le, mert azt hitték, hogy egy boszorkány közelít feléjük. Amikor kiderült a turpisság, Robin csapata szétszaladt, a püspököt pedig elfogták, kifosztották, és egy fához kötözték. Kicsi John azonban Robin kedvéért még egy kis szórakozást csempészett a helyzetbe: arra kényszerítette, hogy misét mondjon nekik, majd azzal engedte szabadon, hogy ezután rendszeresen imádkozzon Robin lelki üdvéért.

Az mindenesetre sokat elmond a korszak (a 16. században járunk) közerkölcseiről, hogy az egyébként ártalmatlan népballadát úgy irtották az akadémikusok, ahogy csak tudták: úgy tekintettek rá, mint merényletre a protestáns hit ellen, nem győzték kiemelni "gyerekes hangvitelét" és "bárgyú fordulatait". Még a balladák hivatalos gyűjtője, Francis James Child is azzal jött, hogy "vagy fárasztóak, vagy émelyítőek" ezek a szövegek, amelyek legfeljebb arra jók, hogy filléres füzetként terjesszék őket. Terjesztették is, a nép ugyanis szerencsére magasról tett az udvari irodalmár-influenszerek véleményére és két pofára zabálta Robin Hood anarchista sztorijait, ennek hosszú távú hatásaival pedig sajnos nekünk is számolnunk kell. (Vö. Kevin Costner, Russel Crowe - nem idekeverendő a Robin Hood, a fuszeklik fejedelme, ami természetesen alapmű.)

Ideje, hogy rátérjünk a valódi drag queen-eredetmítoszra; a szubkultúra egyébként éppen Angliában szökkent szárba, ami a fenti Robin Hood-féle epizód után meglepő lehet. Aki kicsit is ismeri a színháztörténelmet, az azonban pontosan tudja, hogy

Nőnek színpadra lépni ekkoriban hatóságilag tilos volt, így kénytelenek voltak férfiak játszani a női szerepeket is, ami főleg akkor volt kínos, amikor az adott darabnak női főszereplője (is) volt. Shakespeare drámáiban pedig csak úgy hemzsegnek a nők, és mivel a mester műveit folyamatos telt házzal játszották (ő ugyanis már életében is elképesztően népszerű volt, természetesen inkább az öldöklésnek, a szexnek és a szóvicceknek, mint a korát meghaladó költői nyelvhasználatnak hála), nem volt mese: az erre alkalmas férfi színészeknek minden este ki kellett állniuk mint Júlia, Ophelia és a többiek.

Mivel a női jelmezek terebélyesek és súlyosak voltak, a férfiak eleinte bénán mozogtak bennük és a földön rángatták a ruhák lelógó részeit. Innen ered az elnevezés: drag.

A 18. században különös jelenség kezdett bontogatni szárnyait az éjszakai világban: a színészek, valamint az ő stílusukból merítő átlagemberek, bátran léptek ki a színház falai közül, hogy női ruhákban járkáljanak. Idővel verseny alakult ki közöttük, hogy ki tud díszesebb és rafináltabb estélyi ruhát felvenni az erre kijelölt helyeken; a kutatók megfigyelése szerint azonban nem csupán meleg férfiak vettek részt ebben, hanem a bi- és heteroszexuálisok is szívesen öltöztek dragbe. Ez a kifejeződési forma rendkívül népszerűvé vált, ahogyan RuPaul később szellemesen megfogalmazta: "nem nőnek öltözöm, hanem drag quennek!" A jelenség elfogadottsága meglepő volt, különösen figyelembe véve, hogy sem az egyház, sem a hatóságok nem nézték jó szemmel a dolgot. Ekkoriban egy csodálatos védőháló kezdett kialakulni a mollyk, azaz a női öltözetet viselő férfiak körül, akik később a homoszexuális közösség szinonimájává váltak. Bár a korszak törvényei a szodómiát szigorúan büntették, a munkásosztály nőtagjai, például a kocsmák közelében élő mosónők, igazi szövetségesei voltak a mollyknek. Mindig értesítették őket a legfrissebb hírekről, figyelmeztetve őket, hogy mire érdemes ügyelni, hova érdemes menni, cserébe pedig divat- és szépségtippeket osztottak meg velük, sőt, néha ruhákat is biztosítottak, persze csak kölcsön.

Volt köztük egy, aki nem tűrte a meghunyászkodást, és amikor szégyenbe hozták, azonnal bíróság elé citálta a felelőst. Ő volt az, aki a bátorságát nem féltette, még a legnehezebb pillanatokban sem.

Valódi neve, amely hivatalosan John Cooper volt, csupán azért fontos, mert a kutatók ezzel a névvel tudták nyomozni a bírósági aktát. Ez az irat az egyetlen kézzelfogható bizonyíték Seraphina létezésére.

Nagy kár, hiszen szívesen megismernénk őt, a dokumentumok tanúsága szerint ugyanis lenyűgöző kisugárzással rendelkezhetett a hercegnő. Prüdéria és szélsőséges vallásosság ide vagy oda, az 1700-as évek hajnalán férfiaként, női öltözetben szabadon járta a várost, anélkül hogy különösebb kiváltságokkal bírt volna: az iratok csupán "urak szolgálójaként" emlegették, ami azt jelenti, hogy valószínűleg komornyik vagy más alacsony rangú alattvaló volt. Mollybárról mollybárra járkált éjszakánként, jól tudva, hogy ennek akár halálos következményei is lehetnek. 1726-ban tanúja volt, ahogy három férfit egy melegbárból elhurcolnak, és nyilvánosan kivégzik őket. Ennek ellenére boldogan szervezte a drag közösséget, táncolt, és varieté műsorokkal szórakoztatta a melegbárok hírhedt hátsó szobáit, amelyeket ironikusan "kápolnaként" emlegettek az érintettek. Végül Seraphina is a bíróság elé került, de nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk:

London kifejezetten undorító hely volt a 18. század elején, Oscar Sherwin gazdaságtörténész még tárgyilagos, távolságtartó tanulmányában is úgy jellemezte azokat az évtizedeket, hogy "brutális, obszcén, mocskos, bűzölgő korszak" - és erről természetesen nem a drag queenek tehettek. 1732 május 30-án John Cooper arra ért haza, hogy kizárták a bérelt szobájából; rá se rántott, visszavette a női ruháját és Seraphinaként tivornyázott tovább molly barátaival. Az egyik pincekocsmában haverkodott össze Thomas Gordonnal, akivel órákig lelkiztek; mint kiderült, a férfi csak Seraphina ruhájára hajtott, túl szép (és feltételezhetően elég drága) volt ugyanis ahhoz, hogy ne akarja elrabolni. Elkísérte egy parkba, ahol kést szegezett a mellkasának, és levetkőztette; a rabló alighanem női ruhában távozott, mert a saját rongyait odaadta Seraphinának. Előtte még megfenyegette, hogy ha fel meri jelenteni, azt hazudja majd a bíróságnak, hogy szexelni akart vele, azaz könnyen a bitófán találhatja magát.

Mégis, a férfi ellen feljelentést tettek. A módszere rejtélyes, de a bíróság a védelmére kelt; valószínűleg mindenki tisztában volt azzal, mi zajlik az álszent társadalom színfalai mögött. Hiszen ha a mollykat lekapcsolják, nem csupán a nyíltan LMBTQ-embereket "semlegesítik", hanem tisztességes családapákat, bányászokat, rendőröket is érinteni fog. Cooper/Seraphina ennek ellenére olyan meggyőző volt, hogy a bíró ösztönösen női névmással illette, és a tanúk is következetesen hölgyként beszéltek róla. Az egyik tanú, Marry Poplet, például azzal érvelt, hogy nehéz homoszexualitással vádolni egy férfit, ha senki nem mondaná meg róla, hogy az. (Mármint férfi.)

Azaz elismerte a szabad élethez való jogát. Azóta eltelt 293 év, mégis léteznek olyan országok, ahol ez a jog még mindig nem egyértelmű. Ilyen például a mi országunk is.