"Csatakanca!", "Mézga Aladár!" – Dobrev Klára igyekszik humorral fűszerezni gyerekei nevelését, miközben a beszólásokra való reagálást tanítja nekik. De felmerül a kérdés: vajon mennyire egészséges ez a megközelítés?

Tokajban géppisztolyos katonák zárják le az utakat, ami megakadályozza a turisták feljutását a Kopasz-hegy csúcsára.

Interjút adott Dobrev Klára az ÖT csatornának. Volt benne szó sok mindenről, beleértve a közéletet és a személyes vonalat is, álljunk meg azonban egy mindehhez másképpen kapcsolódó gondolatnál, mert a többet mutat bármilyen politikai pillanatképnél.

Dobrev egy alkalommal megosztotta, hogy gyermekei olyan környezetben nőttek fel, ahol szüleik folyamatos halálos fenyegetésekkel szembesülnek. Mindezek ellenére ő arra tanította őket, hogy kerekedjenek felül a negatív kritikákon, és nevetően reagáljanak, amikor a kommentelők "bolgár csatakancának" vagy "Mézga Aladárnak" titulálják őt. Hozzátette, hogy ezek még csak a legártalmatlanabb jelzők a közösségi média világában.

Úgy érződött, a DK elnöke elégedett ezzel a stratégiával. Kicsit talán még büszke is rá. De tényleg jó irány-e, ha a gyerekeinket arra tanítjuk, hogy az ilyen bántó szavakon egyszerűen nevessenek. Nem vitás, első hallásra tűnhet erős, okos stratégiai hozzáállásnak. Másodikra azonban e hozzáállás sokkal aggasztóbb hatásai körvonalazódnak, amelyek polititikai szinten előnyt lényegében nem hoznak (legfeljebb egy aprócska keménység látszatát), társadalmi összefüggései azonban sokkal mélyebb sebeket ütnek.

Az elmúlt években felbukkant millió podcast és vitaműsor nyomán mostanra mintha kialakult volna egy új társadalmi reflex: szereplőként (magánemberként, főnökként, de partnerként is) akkor mutatkozol igazán erősnek, ha nem mutatsz érzelmeket, még a legmélyebb, leggonoszabb beszólásokon is átlépsz egy mosollyal. Mintha azt üzenné a világ, hogy a siker, az erő jele az, ha emberi reakcióidat kiiktatod, ha a fájdalmat - Dobrevhez hasonlóan - a gyerekekkel közös röhögésbe erőlteted, ha lényegében megpróbálsz magadból nulladik lépésben pszichopatát gyártani. A mai trendek szerint mindez nem ijesztő, hanem feltétele annak, hogy a nyilvánosság előtt szerepet vállalj.

Ahogy a politikus kifejtette a diskurzus során: "megtanítja majd a gyerekeit..." Mit is jelent ez valójában? Mindenképpen arra utal, hogy ez a tanulás nem belső motivációból fakad. Ez érthető, hiszen egy ép lelkű ember első reakciója nem az lenne, hogy tanítani kezd, ha őt vagy a számára fontos személyeket bántják.

Ez az egész valójában nem Dobrevről szól, csupán ő az, aki most e témáról beszél. Ott ül azon a különös, divatos vonaton, és mi mást tehetne? Nőként számára elengedhetetlen, hogy még inkább hangsúlyozza az "erős vagyok" imidzsét.

Valójában jelenleg ez az online tér szabálya, amelyben embernek látszani ciki, érzelemmentes, célra fókuszáló pszichopataként viselkedni menő. Ha bántanak, nem dühöngsz, nem szomorkodsz, hanem rezzenéstelen arccal vagy egy harsány kacajjal mész tovább. Ha nem megy, hát megtanulod. Ha jól csinálod ünnepelt leszel: "Lám, őt már semmi sem zavarja, igazi túlélő!"

De tényleg ez az irány, amit választani szeretnénk, és ezt a mintát akarjuk követni a gyerekeink nevelésében is? Ez lenne az a példa, amelyet nekik átadhatunk? Valóban annyira fontos, hogy mindig erősnek mutatkozzunk, még akkor is, ha nyilvánvalóan küzdelmes a helyzet? Nem lenne sokkal emberségesebb elismerni, hogy ezek a sértő megjegyzések elfogadhatatlanok, és nem helyénvalók még a legkisebb, legjelentéktelenebb podcast beszélgetések során sem?

Hogyan fogja a gyerekünk felfogni, hogy az iskolai közegben nem helyénvaló gúnyolni a túlsúlyos kislányt, vagy csúfolni a rosszul sikerült frizurájú osztálytársát, ha otthon az online zaklatásról szóló vicceken mulatunk?

Ha erre tanítjuk őt, nemcsak mi, hanem a gyerekünk is csapattársává válik az őrülteknek, akik képesek azzal szórakoztatni magukat, hogy mocskos, megalázó szavakat írnak rólunk. Cinkosaik leszünk, mert elfogadjuk a játékszabályaikat: ők dobnak egy újabb megsemmisítő beszólást, mi mosolygunk rajta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Pedig az épeszű megoldás éppen az ellenkezője lenne: bevallani magunknak, hogy ez rosszul esik, megengedni az érzelmet, majd tudatosan dönteni a reakcióról, ami miért ne lehetne az, hogy nem fogadom el ezt a viselkedést. Élőben, az utcán sem kacarásznánk a minket ócsárlókon, nem csődítenénk össze a családot, hogy megtanuljanak nevetni ezen, nem kell ezt megtenni online sem.

A válaszunk talán a tudatos távolságtartásra, a kommentek figyelmen kívül hagyására vagy akár a visszavágásra épül majd. Valójában a lényeg nem is a módszer, hanem az, hogy ne a nevetés legyen a választott reakciónk. A nevetés ugyanis azt sugallja, hogy az egész szituáció vicces, amit mások is könnyedén átvehetnek holnaptól.

Az a dilemma, hogy hogyan tűnjünk erősnek, vagy inkább megőrizzük emberi mivoltunkat, vált a kérdés középpontjává. Úgy tűnik, egyre inkább az erősebbik lehetőség kerül előtérbe.

A munkahelyi környezetben is hasonló minta figyelhető meg, ahol a "kemény" vezető ideálja uralkodik: ő az, aki sosem mutatja fáradtság jeleit, és képtelen bevallani, ha valamihez nem ért, vagy ha kimerült a döntéshozatalban. E megközelítés következményei súlyosak lehetnek; a kiégés, a rossz döntések és a tudatosan elsajátított empátiahiány mind ennek a mentalitásnak a gyümölcse. A párkapcsolatokban is hasonló tendencia figyelhető meg, ahol az "elengedem" és "nem érdekel" attitűd szinonimájává vált az erőnek, mintha az érzelmi sebezhetőség valami szégyenletes lenne. Pedig ez az önzőség csak még távolabb sodorja az embereket egymástól. Az érzelmek elfojtása nemcsak a kapcsolatok mélységét csökkenti, hanem megakadályozza, hogy megértsük, hol hibázik a másik, így a kapcsolatok gyakran csupán háromperces románcokká silányulnak.

Ha pedig a gyerekeinket is arra tanítjuk, hogy röhögjenek az őket célzó bántásokon, valójában öt nagyon veszélyes üzenetet kódolunk beléjük. Íme néhány példa, hányféleképpen lehet káros ez:

Elvonjuk tőlük az érzelmek kifejezésének jogát. Azt tanítjuk nekik, hogy a rossz közérzet kifejezése gyengeség, így kénytelenek elnyomni érzéseiket. Ez a folyamat hosszú távon érzelmi feszültséget és belső szorongást eredményezhet.

Normalizáljuk a zaklatást. Amikor a bántó megjegyzéseken csak mosolygunk, azt sugalljuk, hogy ez elfogadható, hogy ez a mindennapok része. Ezzel a társadalmi diskurzus tovább romolhat, hiszen senki sem vonja kétségbe a határokat.

Az önazonossági zavar olyan belső konfliktust generál, amelyben a gyermek kénytelen a külvilág felé mosolyt erőltetni, miközben a lelkében esetleg fájdalom lappang. Ez a kettős létforma felnőttkorban gyakran cinizmushoz és kiégéshez vezet, hiszen a valódi érzések elfojtása fokozatosan elidegeníti őt önmagától.

Hamis erőideált építünk. Az erő nem az, ha semmi nem hat rád. Az erő az, ha megérzed a fájdalmat, de van belső tartásod és eszköztárad, hogy egészségesen reagálj. A kényszernevetés ezt az egészséges mintát helyettesíti egy pózba merevedett "keménységgel".

Eltüntetjük a határvonalat a szándékos bántás és a vélemény kifejezése között. Amennyiben minden sértést csupán egy poénként értelmezünk, nehezebbé válik, hogy észrevegyük, amikor valaki valóban átlépi a határokat. Ez pedig lehetővé teszi a bántalmazó viselkedés számára, hogy következmények nélkül maradjon.

Valójában sokkal jobb, ha gyerekeinknek a nevetés-tréning helyett azt mondjuk: vannak emberek, akik bántó kommenteket írnak, és ezek természetesen rosszul esnek az egészségesen működő legtöbbeknek. Ha pedig ezt érezzük, az egy újabb ok arra, hogy mi magunk ne tegyünk ilyet másokkal. Ez a szemlélet nemcsak empátiát és határtudatot tanít, hanem segít abban is, hogy a gyerekek megértsék: a szavaknak súlyuk van, és minden kimondott vagy leírt mondatnak következménye lehet. Esélyt kínál annak megértésére, hogy az, aki bevallja, ha valami fáj, nem túlérzékeny, hanem annyira erős, hogy nincs szüksége a kamunevetésből és megjátszott erőből álló érzelmi páncélra.

A szerző a Blikk.hu munkatársa.