A csend különleges varázsa körülöleli az embert, mint egy puha takaró. A világ zaja elhalványul, és a gondolatok szárnyra kelnek a nyugalom szárnyain. Ilyenkor a lélek mélyebb rétegei kerülnek felszínre, ahol a szavak nélkül is megérthetjük egymást. A cse

Az esti telihold már csupán egy halványan derengő emlék volt a sűrű, ködös hajnalban. A novemberi eső halkan simogatta Somogyország erdeit, melyek ezernyi titkot őriztek a nedves avar alatt.

Semmi sem mozdult, csupán az aláhulló vízcseppek táncra kérték a díszítéseiket elvesztett fák megmaradt leveleit, halk dobpergéssel kísérve a pillanatot. A tájat átjáró síri csendet csak egy-egy feketerigó álmodozó füttyentése töredezte meg, mintha a természet szívverését hallgattuk volna.

A hajnal első fényeinek érkezésére mindenki feszülten várakozott, a levegőben szinte tapintható volt a csend.

Vigyázz, a létra és a lesdeszka is csúszós ilyen időben! - csengett fülébe a figyelmeztetés.

De erre nem volt felkészülve, hisz ónos eső idején sem bizonytalanabb a lépés, mint most. Így kénytelen-kelletlen, hátán a nehéz hátizsákkal, egy kötéltáncos ügyességével küzdött meg a létra összes fokával. Minden mozdulatot átgondolva, megtervezve helyezkedett el az emelvényen és várt.

Várta a hajnal első fényeit, a tarlón esetleg feltűnő sertevadat, vagy a kósza, éjjeli őrjáratából hazatérő toportyánt, de mindez hiábavalónak bizonyult. Csak az égi áldás érkezett, szüntelenül hullva, átáztatva a földet, az avart, a hátizsákot, és azokon a bizonyos ólomlábakon cammogó időt.

Csak jó lenne, ha végre megszólalna valami, ha csak egy ág recsegne is! - sóhajtott bele a csendbe, türelmetlensége egyre inkább eluralkodott rajta.

Ebben a végtelennek tűnő, feszültséggel teli várakozásban szinte észrevétlenül bontakozott ki a táj, ahogy a fenyves fölött a sötét felhők megnyíltak. A fény, bár még csak sejteket formálva, karnyi távolságra került tőle, mintha csak egy titkos ígéretet suttogott volna a fák között. Idegesen markolta a távcsövét, és időnként belenézett, hátha felfedez valami különlegeset, ám a völgyben elterülő köd jótékonyan takarta el a világot, míg a lágyan fújó szellő csak finoman megmozgatta a menyasszony fátylát, mintha az is sejteket szőtt volna a várakozás szövetébe.

Hirtelen valami átsuhant a tarlón, de nem tudta megmondani, mi volt az. Talán egy őz? Vagy egy szarvas? Esetleg egy magányos kan? Azonban nem tudta tovább szőni gondolatainak szövedékét, mert az igyekvő paták zaja felébresztette az erdőt, és varázslatos módon megnyílt a szunnyadó hangtár, ezernyi neszt szabadon engedve. Ágak reccsentek, fácánok rebbentek, míg a mókusok cikáztak fel és alá a fák között, a lassan feltámadó szél pedig meg-megmozgatta az elsárgult leveleket. Ez a kis légmozgás kirúgta a völgyből az éjszakára megpihenő felhőt, amely – ha lassan is – hűséges kísérőként vitte magával a ködfátylat. A késő őszi Nap ereje azonban már nem volt elegendő ahhoz, hogy szétszakítsa az égboltot eltakaró szürke, nedves köpönyeget.

A sárgás-barna, ázott és sárban tocsogó erdő első pillantásra talán élettelennek tűnt, de valójában vibráló élet lüktetett benne. A sűrű csalitos szélén két óvatos fácánkakas lépdelt ki, remélve, hogy rábukkannak néhány elhagyott kukoricaszemre. A vetési varjak elindultak reggeli körútjukra az erdő felett, hangos károgásukkal üdvözölve egymást. A szajkók és szarkák heves vitába keveredtek, míg egy fakopáncs serényen kopogott az ágakon, hátha a reggeli finomságok is visszajönnek. Közben a cinegék csivitelték ki magukból az éjszaka során felgyülemlett félelmet, mintha a nap első fényei oldották volna fel bennük a sötétség varázsát.

Ő csak ült ott, mozdulatlanul, és a pillanatok múlását figyelte.

Várta, hogy a környező fák között kisebb-nagyobb kondák, szarvastehenek és kóbor rókák váltogassák egymás között a tisztás bejáratát. Feszült figyelemmel tanulmányozta a tájat, óvatosan kémlelve a látóhatárt, a sűrű erdő mélyét, a fenyvesek szélét és a csalitó csillogó víztükörét. Fejét ide-oda forgatva próbálta megállapítani, honnan érkeznek a hangok, és vajon mi állhat a háttérben. Egy ág reccsent itt, egy másik ott, a kopasz bokrok magányos ágainak zizegése kísérte a kis szárnyasok lármáját, akik egymással civakodtak. Pockok és egerek kergették egymást a nedves avartakarón, amely néha úgy tűnt, mintha óvatosan egy szarvastehén vezetné borját a les felé, az erdő szélén. A távolban egy kutya ugatása és a vonat zötyögése hallatszott, míg a vasárnap reggeli igehirdetésre egy templom harangja hívogatta az Istenfélő embereket, jelezve, hogy a vidék minden zugában élet zajlik.

A lármában lehetetlen odafigyelni! - zúgott a fejében a gondolat, ahogy egyre inkább felhúzta magát.

A felindultság felesleges volt, hiszen az élet folyamatosan halad tovább. Ez az élet, amely néha csendesen megpihen, máskor viszont újraéledve robbanásszerű erőre kap, minden egyes szívdobbanásban ott rejtőzik. A természet örök körforgásában, az évszakok váltakozásában, a patakok csobogásának ritmusában és a fák ágain süvítő szél suttogásában, az erdő mélyén hallható morajlásban, az eső monoton dobpergésében, a deszkák nyikorgásában, a madarak csivitelésében és a szarvasok bőgésében, minden óvatos lépés neszében ott vibrál az élet lüktetése. Néha megáll egy pillanatra, de sosem szűnik meg, egyfolytában ott van, soha el nem múlik.

Legyen vége ennek a zajongásnak, kérlek, maradjatok végre némák! El sem tudom hinni, hogy ekkora lármát rendeztek! - mondta dühösen a vidáman csicsergő cinegékre, akik boldogan szálltak egyik ágról a másikra.

Lassan leeresztette az idegesen, görcsösen megmarkolt távcsövet, hidegzuhanyként érték saját szavai. Azok a szavak, melyeket annyiszor vágott saját lányai fejéhez, amikor azok pajkosan, sikoltozva játszottak egymással. Mert a zaj, a sivalkodás zavarta, s nem tudott figyelni másra, valami nagyon fontosra.

De mi lehet fontosabb a gyermeki örömnél, a felszabadult játéknál? Mi lehet fontosabb a cinegék élettel teli dalánál? Mi fontosabb magánál az életnél? A "halaszthatatlan" levelek, betarthatatlan határidők, az anyagi javak szakadatlan hajszolása? Mivégre a pénz, a levél és a határidőtől való félelem, ha nincs kivel megosztani a hajlékot, a mindennapi kenyeret?

A varázs tovaszállt, a vadászat izgalma eltűnt. Szívét fájdalom és szégyen terhelte, csendben vette a vállára puskáját. A riasztó hangja már nem számított, ahogyan a madarak dalolása és az ágak roppanása sem. Minden mást hátrahagyva, lehajtott fejjel indult el hazafelé. Oda, ahol a szeretett feleség meleg vacsorával várja, a játékos, vidám lányok nevetése és a soha el nem múló, feltétel nélküli rajongás ölelő karja öleli körül. Mindig.