A csend az Isten első világnyelve, amelyben a lélek mély titkai és az univerzum zúgása egyesül. Ez a szavak nélküli kommunikáció hidat teremt a gondolatok és érzések között, lehetővé téve számunkra, hogy meghalljuk a belső hangunkat és felfedezzük a világ

Ki hallotta már az évmilliókon át növekvő kristályok tiszta énekét az erdélyi ércbányák mélyén? És a tengerhullámok homályába burkolódzó korallok színpompás kórusénekét? Eljutott-e lelki fülünkbe a sziklarepesztő tátrai fűszálak, vagy az Alföld szikes talaján lilán nyíló, fanyar illatú sóvirágok szólóéneke? Fülünkbe fészkelte-e már a bükki Szalajka-völgyben ma éppen létéért küzdő patakocska játékos terefere-polkája? S a bakonyi ősrengeteg öreg fái törzseinek nyikorgó dobpergése?

Minden, ami körülöttünk van, képes túllépni saját határain, és hangot adni magából, olyan rezonanciákat teremtve, amelyek messze túlmutatnak önmagukon. Kálvin szavaival élve: a folyó nem csupán önmagáért áramlik, a nap nem csupán a saját fényét adja, a patak nem csupán a saját csobogását hallatja, és a virág sem csak saját gyönyörűségét hirdeti. Minden egyes létezőnek van egy mélyebb értelme, amely az önmagán túli világra irányítja figyelmünket.

A Jelenések könyvének 8. fejezet 1. verse arról beszél, hogy amikor a Bárány a mennyben feltöri a hetedik pecsétet, az univerzumban egy különös csend telepszik majd le, amely körülbelül fél óráig tart. Ez a csend titokzatos és sejtelmes; talán kozmikus méretű, vagy éppen egy vihar előtti csönd? Ezt a csendet apokaliptikus jelenségként is felfoghatjuk. Két csend között lebegünk: az emberi lélek és a teremtett világ mindennapi, még beszédes csendje, valamint a Bárányt körülvevő, ítélet előtti mély csend. Mindezek között azonban létezik egy különleges, kegyelemből született egyéni csönd, amely a teremtés és az isteni találkozás határvonalán áll.

Nem a félelem, a megszeppenés, hanem az Isten alkotta élet csendje. Benne a lelkünké.

A még beszédes és a majd végzetes robajlású, anyagzúzó gigantikus hangorkán közti csend gyermekei lehetünk. Még van esélyünk erre. És talán még gyermekeinknek, unokáinknak is, ha tudnak, akarnak élni ezzel.

A nagy veszedelem már mögöttünk van, de a koronavírus-járvány időszakában a halálfélelem csendje szinte ránk nehezedett. Isten azonban nem ilyen néma, bénító csendet szánt nekünk. Ő a halál fölött diadalmaskodó Krisztus Lelkének hívogató csendjét kínálja nekünk, amely valójában egy emberhez méltó, isteni nyugalom. "Amikor aztán meghallották az Úristen hangját, amint a szellős alkonyatban sétált a kertben..." (1Móz 3,8). Ez a csend nem a félelemé, hanem a szereteté, a közelségé.

A szellős alkonyat nyugalmát, a beszélő Isten szavát felfedező csendet ajándékozott nekünk Ádám és Éva óta. Ez az Isten közelségének csendje, amely minden más csendet felülmúl. Ez a csendek legmélyebb csendje.

Amihez már nem szükséges külső fül, hiszen a világunkat olyan alapzörej, planetáris nyikorgás és a hanghatárokat meghaladó kakofónia tölti be, hogy az égi óceánban úszva még soha nem tapasztaltuk ezt. Szerencsére a nemzetközi űrállomáson mindez nem hallatszik. Milyen csendekre figyelt fel Kapu Tibor?

A csend vigasztalásáról, hatalmas erejéről, gyógyító rezonanciáiról szól az emberiség történetének jó néhány fejezete. A bibliai korok Mindenhatót fürkésző Isten-csendjeiről fenn a Sinain, a kijelentés hegyén. Vagy Jézus vita-csendjeiről a pusztai kísértés 40 napján.

A testet öltés éjszakájának magasztos magasságában és a feltámadás hajnalának titokzatos, sír mélyéből felszálló csendjében, mindkét pillanatban ott lebeg az angyalok tanúbizonysága! Vagy a szerzetesi cella mély csendjében, ahol az Istenhez fohászkodó lélek találkozik a filozófia megnyugtató ölelésével, Boethius bölcsessége mellett.

Majd Luther kereső lelki csendje visszhangzik belső hallásomban, ahogy az idő szárnyal a gondolatok között. Aztán Kálvin imádságaiból áradó csend vonzza magára figyelmemet, miközben a magyar prédikátorok vándorúton tapasztalt csöndje is megjelenik előttem. S ott állnak a gályarabok dacos némasága, mely hitük igazságait a legnagyobb eltökéltséggel hordozza, mintha kerékbetörésig hajtanák azt.

A magyar protestáns kántortanítók generációk óta zsoltárokat énekelnek, és ezek a dallamok mélyen megérintenek, szívemet örömmel tölti el az évezredes hagyományok e hangzása.

A mai világ felé haladva a politikai és egyházi mártírok csendjei, amelyek mindent elviselnek, úgy tűnik, hogy körülvesznek. Az Istent hallgató nemzeti csendek is felerősítik hangjukat, és magukra vonják a figyelmet.

Két kiabálás között hogyan is működik a lélek lágy, mégis erőteljes csendje? Az agresszív zajok végtelen tengerében, a sötét adásszünetek hangja szinte elenyészik, mert már a fülünk is belemerült a zűrzavarba, nemhogy a lelkünk! Képesek vagyunk-e a mindennapi fáradtságban, a történelmi és társadalmi zajártalmak között felfedezni Isten szavát a csendben? Egyáltalán létezik-e, lehet-e, és ha igen, hogyan találhatjuk meg a belső békénket?

Tudatos füldugaszolással. Mechanikai eszköz nélkül is! Naponta bedugva fülünket, lelkünket az Isten-csendbe. Most éppen itt ülök az egyik firenzei ősi templomban. Nem csak azért, mert Fülep Lajos egykori zengővárkonyi református lelkész itteni Isten-csendben fogant megtérésének, meg bámulatos kora középkori nagy festők bibliai témáinak a nyomában végzem csendzarándoklatomat.

Mielőtt eljöttem otthonról, elmentem a Bakony ősrengetegébe, hogy egy kicsit ráhangoljam magamat a csöndre. Ezt bárki megteheti egy közeli erdőben, csendes folyóöbölnél, vagy hajnali, késő esti sétán a Balatonnál, vagy a kertjében. Tudatosan bedugni fülünket, egész felzaklatott bensőnket a még megmentett csendlelőhelyek szélcsendjével. Akár szobádban, lefekvés előtt vagy ébredés után. Bibliád őscsend rengetegébe merülve. Az imádság csónakjába, az igeolvasás szelíd tükörsima vizére szállva. Próbáld ki ezt vagy azt a módszert, tapasztalhatóan nagy haszna van. Ne pörögj megszokottan, automatikusan tovább, mert elpöröghetsz életed lényege mellett! Egyensúlyt lehet teremtenünk a Lélek vezetésével e kibillent világban. Hangártalmak között is megtalálható csendharmatozó zugokat keresve, fellelve, belakva, belecsendesülve hangtalan kínálatukba - magunkban, körülöttünk! Nemrég egy olasz filozófus, GiorgioAgamben ezt írta:

Kedves barátom, amikor kinyitod a Biblia lapjait, egy egészen különleges univerzummal találkozol. Egy lélegzetelállító világ tárul fel előtted: Isten végtelen galaxisai között ott rejtőzik a Lélek csendjének mélysége. Te pedig lehetőséget kaptál arra, hogy megmártózz e frissítő, hatalmas csendben! Csak egy kis időt szánj az olvasásra – merülj el a mélységekben! Az Istenbe való merülés nem csupán szép élmény, hanem vigasztaló, elmélyült és felemelő pillanatok sorát hozza el számodra, amelyeket a történelem nagy mesterei is megélték, akik a csendet keresték. A consolatio silentii Dei, azaz Isten csendjének vigasztalása lehetőséget ad arra, hogy emberségesebbé váljunk, és gazdagabbá tegyük a világunkat. Együtt formálhatjuk azokat a jótékony csendeket, ahol egymás szavát is meghallhatjuk, és ahol Isten is kedvet kap ahhoz, hogy időnként sétára induljon közöttünk!