Emlékek ködében - Dobai Péter nyomában | Litera - az irodalmi portál A köd lovagja, Dobai Péter, aki képes volt a szavakat varázslatos képekké formálni, életművével mély nyomot hagyott az irodalmi tájban. Az emlékek tengerében úszva, művei nemcsak a múlt

Dobai Péter emlékére barátai gyakran felidézték az "itt se volt, el se ment" paradoxont, amelyet egy ismeretlen kereszteslovag vésett a kardjára, mielőtt elindult a Szentföldre. Huszárik Zoltánt, és talán saját magát is "ködlovagnak" képzelte, s Huszárik kapcsán fejtette ki, hogy a Csontváry című film forgatásának számos helyszínén úgy tűnt, mintha már korábban is járt volna az adott tájon. - Morsányi Bernadett nekrológja a nemrég elhunyt Dobai Péterről.

Dobai Péter sok pályatársáról (például Bódy Gáborról, Erdély Miklósról, Huszárik Zoltánról vagy Hajnóczy Péterről) festett lényegre törő irodalmi értékkel (is) bíró portrét, s ahogy a művészeknél lenni szokott, ilyenkor önmagáról is gondolkodott. Tékozló Szindbád címmel Huszárik Zoltánról emlékezett meg, de nem csak a "Közép-Kelet-Európák ködlovagi kultúrájában" volt jártas, emlékezetesek a Filmvilágban, illetve a Filmkultúra című folyóirat Premier Plán rovatában megjelent írásai is [például a szintén tékozlóként megjelenő Pier Paolo Pasoliniről (tékozló Romulus), vagy Akira Kurosawáról]. Dobai 1971-ben megjelent Pasolini-esszéjében több olyan megállapítást tesz, amely saját művészi pozíciójára és elképzelésére is vonatkoztatható. "Pasolini Teorémája azt parancsolja mindenkinek, hogy meg kell nyilvánulnia azzal az élettel szemben, amit él. És persze magától értetődik, ez abba az életbe kerül, amivel szemben megnyilvánul az ember" - írta, s ezt a tézisét dolgozta ki Archaikus torzó (1971) című filmjében is, melynek főhőse a bodybuilder Cseh László "frontálisan és magányosan áll szemben egy erőszakos társadalmi berendezkedéssel", s a film egyik emblematikus pontján két kiselejtezett plüssmackót ölel sírva magához. Dobai Péter az egyik legalaposabban átdolgozott (költői) életművet tudhatta magáénak, folyamatosan átírta, újra gondolta, más tartalommal ruházta fel évtizedekkel ezelőtti verseit, melyek egybegyűjtött szövegsorozatként is értelmezhetők. Mondhatni versregényeket, önéletrajzot írt, egymás mellé téve az írásműveket, verseket, novellákat, regényeket, esszéket és forgatókönyveket egy rendkívüli alkotó portréja rajzolódik ki. Az Egy arc módosulásai (1976) című nagy hatású verseskötetében tette le igazán költői védjegyét, a múlt jelenidejűvé tételét, az emlékezés aktusának szövegformáló tényezővé emelését, s hogy a fényképek az őket kiegészítő emlékezetben teremtődnek újjá. A "most és az akkor metafizikáját" mélyítette tovább a későbbi köteteiben is. Megalkuvás nélküli szerző volt, a forradalmár-értelmiségi szerep vonzotta, a hetvenes-nyolcvanas években írt regényeiben Kelemen Kristófon (Tartozó élet) keresztül Batiszy Kristófon (Vadon) át Alfred Redlig (A birodalom ezredese) Che Guevara-típusú hősöket jelenített meg. A hetvenes években egyfajta macsó szerepet tudhatott magáénak kemény arcélével, bodybuilder testével, filozófiai felkészültségével, nyelvtudásával, a tengerész múlt adta utazási élményeivel kilógott az átlag bölcsészek, írók sorából. Műveltsége, egyénisége, életstílusa megosztó személyiséggé tette: voltak, akik profétát láttak benne, mások - főleg a kor gondolati sémáit követők - támadták. 1982-ben erre így reflektált: "ha valamiben "harcias", vagyis türelmetlen vagyok, akkor az éppen azért van, hogy fogadjuk el végre az életben és az irodalomban a különbözőségek elvét. Ne akarjunk istenek lenni abban az értelemben, hogy a saját képünkre formáljuk-teremtsük a világot, hanem örüljünk annak, ha mindenkinek külön arca van. [...] A tervem [...], a fogadalmam az, hogy éljek, játsszam, írjak, hogy legalább nekem tessék a sorsom. [...] egy írónak kell, hogy legyen magatartása." A "hideg ésszel számítgató és paradoxonhajhász Dobai-kép" később tompult, de csak a közeli barátai (például Grunwalsky Ferenc) mutattak rá arra, hogy az exkluzív nyelvhasználat nemcsak műveltségi demonstráció, hanem egyúttal rejtőzés is, a kemény, szigorú, kérlelhetetlen intellektus mögött valójában sorsokra, s a világ történéseire reflektáló érzékeny személyiség húzódik.

Dobai Péter barátaira emlékezve sokszor idézte az "itt se volt, el se ment" paradoxont, melyet egy névtelen kereszteslovag vésetett a kardjára, mielőtt a Szentföldre indult. Huszárik Zoltánt, s talán saját magát is "ködlovagnak" látta, s Huszárik kapcsán fogalmazta meg, hogy a Csontváry (1980) című film forgatásának sok helyszínén úgy volt jelen, mintha már járt volna azon a vidéken. "Valami baljós-bolyongó ott-tartózkodás, ahol "éppen" voltunk, és Huszárik Zoltán mintha soha többé nem akart volna arról a helyről, abból a városból, arról a folyó- vagy tengerpartról, abból az erdőségből, arról a fennsíkról hazamenni, eltávozni, elmenni "máshová"... Az volt a benyomásom [...], mintha előre honvágyat érzett volna azok után a helyek után, ahol akkor éppen, abban az órában, élő valóban, éppen ott volt..." Ilyesfajta megszállott honvágyat érzett Dobai Péter a tengerek, a hajók, a kikötők, a hullámcsapások, a szép nők, Kuba és az ifjúság iránt. Dobai is bolyongott az időben, jött is, maradt is, itt se volt, el se ment. Egy ilyen ködlovagot idéző történetet éltem át vele bő tíz évvel ezelőtt. Szabó István filmrendező egy Bethlen Istvánról szóló film megírására kérte fel Dobai Pétert. Péter tudta, hogy nem fogja elvállalni a forgatókönyv megírását (mert "ebből a több évtizedes történelmi-politikai anyagból - amelyben két világháború, két forradalom, két királypuccs és az 1945-öt követő bolsevik apokalipszis van stb. - és benne még az 1945 utáni külön, "extra", "luxus" Rákosi-Gerő-Révai Farkas-apokalipszis... Egyszerűen lehetetlen ezt az óriás anyagot egy személyre "rávetíteni"! Ővele élővé "filmlelkesíteni"..."), de felhívott, s arra kért, vásároljak vele Bethlenhez kapcsolódó szakirodalmakat. Az Osiris Könyvkiadónál kötöttünk ki a Képíró utcában. Dobai gondolatai csapongva szárnyaltak, pillanatok alatt hatalmas könyvkupacot gyűjtöttünk össze a bolti eladó nagy örömére. Mivel méltóságon alulinak találta, hogy egy nagy szatyorral cipekedve sétáljunk, mikor egy olasz étterem mellett haladtunk el, javasolta, hogy üljünk be, együnk valamit, pontosabban ő inkább inna egy frissítőt, de én mindenképpen ebédeljek. Kora tavasz volt, sütött a nap, de még egy pulóver és egy könnyű kabát is jól jött, így bent foglaltunk helyet. Az étterem üres volt, három olasz férfi pakolta le a székeket, valószínűleg az egész hely akkoriban nyithatott, a dekoráció sem volt még mindenhol kirakva. A pultos férfi zavartan, tört magyarsággal magyarázta, hogy főtt étel még nincsen, de egy egyszerűbb tésztát a szakácsuk összedobna nekem. Péter emelkedett hangulatban volt, látva a férfi gyenge próbálkozását a magyar nyelvvel, lendületesen váltott át olaszra, mire a két másik olasz is csatlakozott az asztalunkhoz. Innentől kezdve nem volt más dolgom, mint tésztát enni és felügyelni a könyvkupacot. Dobai rögtönzött történelemórát tartott, a legfiatalabb olasz már befejezte gimnáziumi tanulmányait, de a solferinói csata érezhetően kimaradt neki, tátott szájjal hallgatta, ahogy Péter az ütközetet tágabb történelmi kontextusba ágyazza, végül az Osztrák-Magyar Monarchia bukásának okait magyarázza. Természetesen Pier Paolo Pasolini is szóba került, mígnem egy spanyol pár bukkant fel az étterem ajtajában, s Dobai spanyolra váltva méltatta a hispán és a kubai nők szépségét és egzotikusságát. Az ifjú olasz a spanyolok okozta intermezzót kihasználva felém fordult, s megkérdezte, kicsoda az apukám [sic!], mert biztos benne, hogy nagy ember. Miután a Wikipédiát - tőle telhetően - tanulmányozta, lelkesen számolt be a két másik olasznak, hogy egy híres ember tévedt be az éttermükbe. Mindannyian a poharukat emelték Dobai Péterre, aki újabb értekezésbe kezdett Itália kulturális kincseiről. A bőséges borravaló után az egyik olasz taxit hívott Péternek, aki a könyvesszatyorról teljesen megfeledkezett. Ahogy a kocsi elhajtott, a tomboló olasz nyárból, a "mediterrán azúr fényből" mindenki visszazökkent a hűvös tavaszi Budapestre.

Dobai Péter egyik legismertebb és leggyakrabban idézett gondolata az volt, hogy "a dolgok nem érnek véget csupán azért, mert megszűnnek létezni!" E szavakkal emlékezünk rá, hiszen Péter szelleme továbbra is velünk él, művei pedig örök tanúi gondolatainak. Bolygó, viharos fregattja most már véglegesen révbe érkezett.