G. Fodor Gábor: A többség barátai és ellenségei A többség fogalma mindig is bonyolult és sokrétű kérdés volt, hiszen nem csupán a számok, hanem a vélemények, érzelmek és társadalmi dinamikák játsszák a főszerepet benne. A többség barátai azok, akik támog
Most tényleg sűrűsödik körülöttünk az idő. Szinte lépést sem tudunk tartani az események áradatával, annyi minden zajlik egyszerre. Legyen szó a világ eseményeiről vagy a hazai történésekről, a bizonytalanság és a kiszámíthatatlanság jellemzi mindkét szférát. Ilyen időkben nemcsak a jövő előrejelzésének képessége válik értékessé, hanem az is, hogy tisztában legyünk azzal, mit miért teszünk. Emellett elengedhetetlen, hogy kiálljunk saját érdekeinkért, és ne féljünk hangot adni a véleményünknek.
A másfél évtizede hatalmon lévő Orbán-kormányt gyakran éri az a kritika, hogy folyamatosan a konfliktusok fokozásában találja meg a motivációját, mintha a konfrontáció lenne a lételemük. Egyik ütközet követi a másikat, és a háborús miniszterelnök, aki a lőporfüst illatában úszik, mindenhol újabb csatákra vadászik. Az Orbán-korszak óta az életünk folyamatos tűzvészek és rohanások sorozataként jelenik meg - hangzik a vádirat.
Akik ezt mondják, azok egyúttal azt is állítják, hogy az a jó, ha nyugi van, az pedig rossz, ha feszkó. Politikaelméletileg cizelláltabban fogalmazva ez azt is jelenti, hogy a problémát az izgága vezetők jelentik, a személyek helyett az intézmények kellene hogy kormányozzanak, és akkor a politika nem a konfliktusok élezéséről, hanem a kompromisszumok kereséséről szólna. Helyette meg itt van nekünk ez.
Az állítás kétségtelenül vonzó, hiszen ki ne szeretné a békességet? De vajon tényleg ennyire egyszerű a helyzet? Valóban csupán az izgágaság áll a háttérben? Ha megjelennek a kompromisszumok keresésére hajlamos, gyenge vezetők, vajon mi, állampolgárok, tényleg pozitívabban vélekednénk a politikáról? Az idealista nézőpont azt sugallja, hogy természetesen.
Én azonban úgy vélem, hogy az idealisták gyakran félreértelmezik a politika lényegét – a legrosszabb esetben pedig szándékosan elferdítik a valóságot, elhallgatva azt az árat, amit azért kell megfizetnünk, mert nem képviseljük az érdekeinket. Más szavakkal: a realista, bár lehet, hogy nem éppen a legkellemesebb társaság, de végül győz; míg az idealista, aki talán vonzó és szimpatikus, sajnos a vesztesek oldalán végzi.
Mert könnyen belátható, hogy a világ, a politika előállít egy sor olyan kérdést, amelyben a kompromisszum már önmagában vereség lenne. A migráció kérdésében a kompromisszum ("na jó, legyen akkor kvóta, ennyit és ennyit befogadunk") nem a két egymással szembenálló pozíció közötti kiegyezés, hanem önfeladás, saját érdekeinkről való lemondás, egy kapu, amit, ha kinyitunk, elvesztünk. Akárcsak a háború kérdésében, mondjuk a fegyverszállítás támogatása nem egy észszerű megegyezés a béke- és a háborúpártiak között, hanem a békepártiság feladása, sőt belépés a háborúba. Ráadásul a migrációellenesség vagy a békepártiság sincs magától, nem arról szól, hogy "na már most én békepárti vagyok, aztán jó napot", hanem pont az a rákfenéje a kérdésnek, hogy nem könnyű kimaradni a háborúból vagy éppen a bevándorlók szétosztásából, hanem éppenséggel nehéz, mert a migráció- és a háborúpártiak azt akarják, hogy add fel a pozíciódat, azt akarják, hogy a te pozíciód ne legyen. Az eszközökben pedig nem válogatnak, nyomást helyeznek rád, neked pedig ki kell tudni állni az érdekeidért, erőt kell rendelned az álláspontod mögé, csak ekkor van esélyed a konfliktus sikeres megvívására. Az erő pedig a politikában az emberektől jön, a szavazatukból - ez a demokratikus politika értelme."
