Miért olyan bonyolult kiállni a saját igazunkért? - A határok megvonása gyermekként kezdődik.

Sokunk számára a határhúzás nem magától értetődő képesség, hanem tanulandó nyelv. Egy nyelv, amelyet sok esetben nem tanítottak meg nekünk gyerekkorban - sőt, gyakran épp az ellenkezőjét hallottuk: "ne légy önző", "ne szomorítsd el anyát", "légy jó kisfiú/kislány".

Nem meglepő, hogy felnőttként sokszor olyan szituációkba kerülünk, ahol saját szükségleteink a háttérbe szorulnak. De van más út is. Póta-Salgó Réka mentálhigiénés szakember és coach irányításával most felfedezzük, miként tanulhatjuk meg újra meghatározni a saját terünket. Ennek során nemcsak, hogy nem rombolunk, hanem értékes kapcsolatokat is építünk – önmagunkkal és másokkal egyaránt.

Volt már úgy, hogy egy adott szituációban csak utólag realizáltad, hogy nemet kellett volna mondanod? Valószínű, hogy sokan átéltük már ezt az érzést. Ha viszont ez gyakran előfordul, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mennyire ismerjük saját igényeinket és szükségleteinket. Szakértők szerint a gyökerek a gyerekkorunkba nyúlnak vissza, sőt, egészen korai éveinkben keresendők, és szoros kapcsolatban állnak a parentifikáció jelenségével.

A parentifikáció fogalma arra utal, hogy egy szülő valamilyen okból kifolyólag nincs jelen a gyermek életében, vagy nem olyan módon van jelen, ahogyan azt a gyermek valójában igényelné. Réka elmondása szerint ez a helyzet megakadályozza, hogy a gyermek felismerje saját szükségleteit, ugyanakkor gyorsan megtanulja, hogyan alkalmazkodjon a körülményekhez, és milyen lépéseket tegyen annak érdekében, hogy törődést vagy pozitív megerősítést kapjon. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem azt jelenti, hogy az ilyen szülő ne szeretné a gyermekét; sok esetben csupán az áll a háttérben, hogy a szülő olyan nehéz helyzetben vagy krízisben van, amely miatt nem tudja megadni a gyermek érzelmi támogatását.

Az első évekből származó tapasztalatok különösen meghatározóak, mivel a gyermek ebben az időszakban fedezi fel, miként ismerheti fel saját szükségleteit. E folyamat során a szülők szerepe kulcsfontosságú: ők azok, akik érzékenyen reagálnak a gyermek igényeire, segítve őt abban, hogy kifejezze, mire van szüksége, és biztosítják a kielégítést. Mindez már a csecsemőkorban elkezdődik: amikor a kisbaba sír, az édesanya az elején még sokszor csak találgat, mi lehet a probléma, de idővel rájön, hogyan tud segíteni. Ahogy telik az idő, egyre pontosabban tudja, mi okozza a gyermek kényelmetlenségét, és ennek következtében, mire a kisbaba kisgyermekké válik, ő maga is megtanulja kifejezni igényeit.

De mi történik, ha a gyerek jelzései nem érnek célba? Ha egy szülő szétzilált, leterhelt, vagy olyan krízisben van, hogy nem tud ráhangolódni gyereke szükségleteire, akkor felcserélődnek a szerepek: a gyerek elkezd a szülő kedvében járni, gyorsan megtanulja felismerni a felnőttek igényeit, ráhangolódik ezekre és elkezd alkalmazkodni.

"Aki így nő fel – folytatja Póta-Salgó Réka – az felnőttként újra felfedezi saját igényeit. Zsigerileg hiányzik belőle a tudás arról, mik a személyes szükségletei, ezért gyakran önismereti munka vagy akár terápiás támogatás válik szükségessé. Az a képessége, hogy minden helyzethez alkalmazkodik, sokszor szerethetővé, sőt, bizonyos esetekben szinte pótolhatatlanná teszi őt. A gond csupán az, hogy ez rendkívül kimerítő."

Ami elsőre szerencsés tulajdonságnak tűnik, és kényelmes a környezetének, abban ő előbb-utóbb ki fog merülni.

Ha valaki nem tanulja meg felismerni a saját szükségleteit, és nem találja meg az egyensúlyt aközött, hogy mikor alkalmazkodik a környezetéhez és mikor áll ki magáért, könnyen kimerülhet, boldogtalanná válhat, vagy akár depresszióba is eshet. Előfordulhat, hogy a mártírszerepbe süllyed, ami temperamentumától függően különböző irányokba terelheti. Végül azonban nagy valószínűséggel egy keserű és elégedetlen emberré válik, aki azt érzi, hogy a világ nem értékeli őt, és hogy hálátlan a környezete.

a kommunikáció nyitottsága és őszintesége kulcsszerepet játszik. Amikor gyerekként megtapasztaljuk, hogy az igényeink kifejezése bűntudatot vagy elutasítást szül, felnőttként ez a minta gyakran megmarad. Réka hangsúlyozza, hogy ahhoz, hogy egészséges kapcsolatokban élhessünk, fontos, hogy merjünk igényeket megfogalmazni, még ha ez néha kellemetlen is. Az érzelmi biztonság megteremtése érdekében elengedhetetlen, hogy mindkét fél nyitott legyen a párbeszédre, és ne féljen a másik reakciójától. Csak így érhetjük el, hogy a kölcsönös tisztelet és megértés mellett fejlődhessenek a kapcsolatok, és mindannyian bátran kifejezhessük, mi az, amire valóban vágyunk.

felismerjük saját értékeinket, és ebben is az önismeret és a terápia lehet a segítség.

Ráébredni, hogy valaki azon az áron szeret minket, hogy mindenhez az ő igényei szerint alkalmazkodunk, nagyon egyenlőtlen kapcsolat. Tanulni és gyakorolni kell, hogy meg merjük fogalmazni saját szükségleteinket, akkor is, ha az elutasítástól való félelem hatalmasra nőtt bennünk" - zárja le a gondolatot szakértőnk.

Minden emberi kapcsolatban felmerül a kérdés, hogyan tudjuk kifejezni az igényeinket anélkül, hogy bántóak lennénk. Szakértőnk arra hívja fel a figyelmet, hogy anyaként gyakran tapasztaljuk, milyen kihívást jelent nemet mondani a gyerekeinknek. Ugyanígy, a párkapcsolatainkban is nehéz lehet határokat szabni, még akkor is, ha a bensőnk mélyén tudjuk, hogy ez a lépés szükséges a kapcsolat egészsége szempontjából. Az érzés, hogy egy döntés elbillentheti a dinamikát, sokszor megnehezíti a helyzetet, de fontos, hogy megtaláljuk a megfelelő módját a kommunikációnknak.

Elengedhetetlen, hogy rendelkezésünkre álljon egy olyan kommunikációs eszköztár, amely képes hitelesen képviselni az érdekeinket, anélkül hogy a másik fél elutasítására összpontosítana. Ez inkább önmagunk melletti kiállásról szól - osztja meg velünk szakértőnk. A sikeres kommunikáció alapjai között szerepel az asszertív és az erőszakmentes megközelítés is.

A lényeg nem abban rejlik, hogy a másik mit tesz, hanem abban, hogy mindez hogyan hat ránk, és milyen érzéseket, gondolatokat ébreszt bennünk.

Egy klasszikus példa lehet az a feleség, aki minden feladatot magára vállal, csakhogy elkerülje a konfliktusokat, és végül így egyedül marad a teendőkkel. Később azonban, amikor a terhek túl nagyra nőnek, kiborul, és a férjére támad: „Te semmit sem csinálsz, mindent nekem kell megoldanom!” Ez a helyzet könnyen agresszív konfliktushoz vezethet, amit a férj valószínűleg nem fog úgy értelmezni, hogy „Igen, igazad van, tényleg nem segítek.” Ha viszont a feleség inkább leül, és nyugodtan elmagyarázza, hogy túl sok feladatot vállalt magára, majd megkérdezi, hogyan tudnák közösen újra elosztani a teendőket, akkor már más a helyzet. Ez a fajta kommunikáció nem mindenkinek megy könnyen, sokak számára talán túlságosan elméletinek tűnik, de saját tapasztalataim alapján tudom, hogy a folyamatos gyakorlás révén kialakulnak az életszerűbb, természetesebb megoldások is.

Mindig hangsúlyozom, hogy az asszertivitás nem csupán egy kommunikációs stílus, hanem egyfajta életfilozófia is.

Mindenkinek megvannak a saját asszertív jogai – jogunk van ahhoz, hogy kifejezzük a véleményünket, hogy érezzünk, és hogy megosszuk érzéseinket másokkal. Amikor ezeket a jogokat elkezdjük tudatosan gyakorolni, a saját önértékelésünk is elkezd fejlődni. Ezzel pedig belépünk egy olyan folyamatba, amely során megerősödünk. Előfordulhat, hogy néhány kapcsolat eltávolodik tőlünk, de ez a változás sokkal inkább hoz felszabadulást, mint fájdalmat. Az önmagunkkal való munka során egyre inkább képesek leszünk felismerni, mi szolgálja a boldogságunkat és jólétünket.

Ha valaki az életét arra alapozta, hogy folyamatosan mások igényeihez igazodott, akkor rendkívül nehéz lehet számára ezen az úton továbbhaladni, hiszen az a rendszer, amelyben eddig ő volt az alkalmazkodó, ellenállásra készteti. Bár nem lehetetlen a változás, sokszor a terápia nyújtja az egyetlen valós segítséget ebben a folyamatban. Azonban a végső eredmény egy olyan belső állapot lehet, amiért érdemes küzdeni.