Nem te vagy a probléma! Hogyan segíthet a narratív terápia átkonstruálni az életed meséjét? A narratív terápia egy olyan megközelítés, amely lehetőséget ad arra, hogy újraértelmezd saját történetedet. Az életünk során sok olyan helyzettel találkozunk, a
A narratív terápiás irányzat Magyarországon még viszonylag ismeretlen, pedig világszerte számos ember számára nyújtott már megkönnyebbülést. Ez a megközelítés anti-individualista, érzékeny a társadalmi kontextusra, és elkerüli a címkézést. Ahelyett, hogy az embereket problémáik alapján azonosítanánk, lehetőséget ad arra, hogy újraértelmezzük életünk történeteit, felfedezve saját erősségeinket és lehetőségeinket. A narratív terápia különlegessége azonban nem csupán ebben rejlik; rendkívüli módon támaszkodik a közösség gyógyító erejére is, ahol a kliensek és terapeuták egyenrangú partnerekként működnek együtt. Hogyan zajlik ez a gyakorlatban? Miben különbözik a többi terápiás irányzattól? Nemrég részt vettem a narratív terápiás irányzat egyik legjelentősebb nemzetközi konferenciáján, ahol már a rendezvény megszervezése is jól tükrözte, mennyire eltérő ez a pszichológiai megközelítés a hagyományos terápiás formáktól. Kucserka Fanni, pszichológus, pár- és családterapeuta vendégposztja.
A narratív terápia egy különleges pszichológiai megközelítés, amely Michael White és David Epston nevéhez fűződik, és az 1980-as években indult Ausztráliából és Új-Zélandról - idehaza pedig a Magyar Narratív Központ Egyesület foglalkozik vele. Alapja, hogy mindannyian történetekben gondolkodunk: ezek határozzák meg, hogyan látjuk magunkat és a világot. Az emberek sokszor problémákba "ragadnak bele", mert elhiszik, hogy az az ő identitásuk része. White híres mondása szerint azonban:
"Az ember nem a forráspont, hanem a forrása a megoldásnak. A kihívás maga a kihívás."
A narratív terápia alapvetően azon a gondolaton nyugszik, hogy életünk értelmét az interakcióink során megélt történetek formálják. Ezek a személyes narratívák tükrözik, hogy miként értelmezzük a valóságot. A minket körülvevő mesék, filmek, könyvek, politikai kampányok és családi anekdoták nem csupán befolyásolják, hogy mit tartunk kívánatosnak, hanem határozzák meg a lehetőségeinket is. Az általunk látott és hallott történetek alapján sajátítjuk el azokat a normákat és értékeket, amelyekhez magunkat és másokat viszonyítjuk.
Sokszor az emberek akkor érzik magukat elveszettnek, amikor olyan narratívákba gabalyodnak, amelyek azt sugallják, hogy nem felelnek meg egy bizonyos kulturális elvárásnak vagy teljesítményskálának.
A narratív terápiás folyamat során lehetőséget teremtünk a kliens számára, hogy felfedezze és újraértelmezze azokat az alternatív történeteket, amelyek a múltban léteztek, de valamilyen okból elvesztek a figyelem fókuszából vagy elhomályosultak. Ez a módszer segít abban, hogy a kliens új perspektívából tekintsen saját életére, és lehetőséget ad a korábbi tapasztalatok újraértelmezésére.
Ezek a történetek lehetővé teszik, hogy elismerjük azokat a tudásokat, készségeket és képességeket, amelyekről megfeledkeztünk, vagy amelyeket adottnak vettünk.
A narratív terápia egy új szemléletet képvisel, amely eltér a klasszikus pszichológiai megközelítésektől. Itt a terapeuta és a kliens közötti viszony nem hierarchikus; mindkét fél egyenlő partnerként működik együtt a megoldások keresésében. White a terápiás folyamatot társas interakcióként értelmezi, amelyben a tanácsadóknak és terapeutáknak nem feltétlenül kell a zavarok és diszfunkciók szakértőinek lenniük. Feladatuk inkább olyan környezet teremtése, ahol a kliensek számára lehetőség nyílik arra, hogy felfedezzék a reménytelibb és kívánatosabb identitásokat, valamint azokat a narratívákat, amelyek segíthetik őket az életük alakításában.
Nyáron részt vettem a narratív segítő közösség nemzetközi konferenciáján Liverpoolban, ahol az első két előadást nem is szakemberek, hanem páciensek tartották, ami egészen szokatlan - más terápiás irányzatban jóformán elképzelhetetlen lenne.
Egy pszichiátriai beteg és egy autista fiatal megosztotta saját tapasztalatait: nem csupán a rendszerszintű visszaélések által okozott trauma élményeit hozták felszínre, hanem a talpra állásuk és a társadalomba való beilleszkedésük nehézségeit is. Kiemelték a hagyományos mentális egészségügyi ellátás hiányosságait és kritikáját, amely sok esetben nem biztosította a szükséges támogatást. A később felszólaló autista fiúval együtt mindhárman hangsúlyozták az emberi méltóság, a szabad választás és a támogató attitűd gyógyító erejét, amely segíthet a nehézségekkel küzdők számára a gyógyulás és az önállóság útján.
Ez a megközelítés különösen éles kritikát fogalmaz meg a pszichológiai címkézés gyakorlatával szemben. Amikor ugyanis egy embert egy bizonyos kategóriába sorolunk, hajlamosak vagyunk őt csupán a nehézségeivel azonosítani, mintha egy problémákkal teli "edény" lenne. Ez a szemléletmód pedig gyakran arra vezet, hogy az egyének beleragadnak ebbe a címkébe, és elveszítik a lehetőséget arra, hogy felfedezzék saját sokféleségüket és potenciáljaikat.
A végső soron az ember válik a problémává, nem pedig a probléma maga. Ha valaki úgy érzi, hogy ő és a nehézségei egy és ugyanaz, akkor a megküzdés lehetősége gyakorlatilag megszűnik. Ilyenkor az egyén saját magával kénytelen harcolni, ami szinte lehetetlenné teszi a helyzet kezelését.
Egy narratív terápiás ülés egyfajta felfedezőúthoz hasonlítható. Gyakran használjuk a Térkép-metaforát. Megyünk az úton, elágazáshoz érünk, eldöntjük, merre haladunk tovább. Ha veszélyes ösvényre tévedtünk vagy csak nem tetszik a táj, visszamegyünk a korábbi csapásra stb. Ezzel a metaforával kifejezzük azt is, hogy folyton változhatunk, mi döntjük el az irányt.
A terapeuta kérdései révén lehetőség nyílik arra, hogy olyan "alternatív" narratívák kerüljenek felszínre, amelyek eddig a háttérbe szorultak. Ennek egyik hatékony eszköze a kivételek felkutatása. Például, ha valaki azt állítja, hogy "én semmiben sem vagyok jó", a terápiás beszélgetés során arra fókuszálnak, hogy felfedezzék, mi az a legapróbb sikerélmény, amivel mégis büszkélkedhet. Ezeknek a történeteknek a jelentősége és hatása is alaposan át lesz gondolva. Ennek következtében fokozatosan eltűnik az a korlátozó nézőpont, hogy semmiben sem ügyes. Sokszor a múlt eseményeiben találhatók meg ezek a kivételek, amelyek segítenek visszatekinteni és újraértékelni a korábbi élményeket.
A problémák és az emberek szétválasztásának egyik leghatékonyabb eszköze az externalizálás, ami lényegében a probléma kiemelését és megszemélyesítését jelenti. A narratív terapeuta különös figyelmet fordít a nyelvhasználatra, és a megfelelő nyelvtani ragozás alkalmazásával is elősegítheti a folyamatot. Például, ha egy kliens azt mondja, "depressziós vagyok", a terapeuta így is kérdezhet: "Mióta kíséri önt ez a depresszió?". Vagy: "Hogyan tudná leírni ezt a depressziót? Milyen formát ölt? Betölti a szobát, vagy csupán elfér a kanapé alatt?" Ezzel a megközelítéssel a terapeuta lehetőséget ad arra, hogy a kliens távolabb kerüljön a problémától, és új perspektívából tekintsen rá.
Hogyan lenne, ha közösen kitalálnák a nevét, például Mr. Fekete Felhőnek? "De vajon mit falatozik ez a Mr. Fekete Felhő, mi az, ami felnagyítja, és milyen titkokat suttog az Ön fülébe? És mi a megoldás, amivel elcsitítható vagy távol tartható ez a titokzatos lény?"
Egy rendkívül egyszerű, de mégis rendkívüli hatású eszköz a terápiás folyamat során az írásos dokumentumok, levelek és feljegyzések használata. Ahogy a régi mondás is tartja: „A szó elszáll, az írás megmarad.” Ezért fontos, hogy a terápiás munka alatt ne csak szavakban, hanem írásban is rögzítsük az elért sikereket, valamint azokat a lényeges és értékes megállapításokat, amelyeket a kliens kifejez. Ez az írásbeli rögzítés nem csupán a folyamat során nyújt támogatást, hanem a közös munka befejeztével is hozzájárul ahhoz, hogy a terápiás eredmények tartósan megmaradjanak.
"A legmélyebb gödörből néha egy apró cetli segíthet a kiút megtalálásában" - osztotta meg tapasztalatait egy fiatal ügyfél, miközben a pénztárcájában őrizte azt a kis darab papírt, amely egy emlékezetes terápiás ülés során jött létre.
