Örömteli ünnepként kezdődött, ám szomorúsággal zárult: Rafael Nadal pályafutása utolsó mérkőzését játszotta le.

Látványos és feszültséggel teli mérkőzés után az amerikai teniszező fantasztikus teljesítménnyel biztosította helyét a világbajnoki döntőben.

Október 10. óta várta Spanyolország, a sportvilág, a november 19.-et. Akkor jelentette be Rafa Nadal, hogy visszavonul, de a Davis-kupa nyolcas döntőjében még pályára lép, ha a kapitány pályára küldi. A többség arra számított, hogy Nadal, az olimpia után újra összeáll Carlos Alcarazzal párosban és az lesz a búcsúja. Ehhez képest David Ferrer az egyéniben szavazott neki bizalmat, így vele indult a Spanyolország-Hollandia találkozó.

Bámulatos és felejthetetlen hangulat uralkodott a Martín Carpena Arénában, ahol legalább ezer narancsmezes holland szurkoló tette emlékezetessé a tenisztörténeti eseményt. A spanyol csapat bevonulásakor szinte felrobbant a lelátó, a "Rafa, Rafa, Rafa!" kiáltásai betöltötték a teret. Az első játszmában a 38 éves, 22-szeres Grand Slam-bajnok egészen 4:4-ig kitartott, de látható volt, hogy nem találta a ritmusát. Ütései már nem okoztak olyan nehézséget ellenfelének, mint két évvel ezelőtt, és a hibák is egyre gyakoribbá váltak. Küzdött, időnként felvillanva mutatta, miért is ő a legenda, de egyértelmű volt, hogy nem az a Nadal, akit megszoktunk. A szett végén aztán elkalandoztak a gondolataim, és egy mese kezdett körvonalazódni a fejemben: egy fogatlan oroszlánról, aki zebrára vadászik, de a világ szele már nem az ő oldalán állt.

Az állatok uralkodója, valami rejtett belső késztetéstől hajtva, úgy döntött, hogy utoljára megcsillogtatja az erejét, és bebizonyítja, miért tisztelik őt a vadon minden lakója. Célpontjául egy zebrát választott, akit el kívánt kapni. Fiatal éveiben ez a feladat nem jelentett volna számára mást, mint egy könnyed játékot. Az „egyszerű kaland” kifejezés csupán költői túlzás, hiszen soha nem közelítette meg az áldozatait lebecsülve. Ragadozóként mindig tisztelettel viseltetett ellenfelei iránt. Bár nem tűnt lehetetlen kihívásnak, azok, akik jól ismerték a híres oroszlánt, egy kis aggodalommal figyelték az eseményeket. Régóta nem vadászott, és az idő vasfoga nyomot hagyott rajta: gyorsasága és robbanékonysága megfakulni látszott. Az egykor rettegett fegyverei — fogai és karmai — már nem voltak olyan élesek, és az utóbbi évek alatt több foga is elhagyta őt. Az állatvilág sokatmondó csendje kísérte a királyt, ahogy elindult a préda irányába, egy régi dicsőség nyomában.

Megjelent a szavanna szélén az oroszlán, nem csinált, nem mutatott még semmit, de, aki soha nem hallott róla korábban, is érezte a nagyságát, mert úgy ünnepelte őt a tömeg. Emelkedett, különleges hangulatban indult a csata, de viszonylag gyorsan kiderült, hogy ezúttal nem a zebráért kell aggódni. Az oroszlán megpróbált minden, vitte előre a szíve, de a szokatlanul sűrű oroszlánbőgésen kívül nem maradtak veszélyes fegyverei. A bizonytalanságát, a sebezhetőségét a zebra is felismerte és egy idő után már-már a csíkos hátú kergette őt.

Nem érezte a szégyen súlyát, de a zebra megállításának esélye gyakorlatilag nullára csökkent. Időnként vicsorgott, és felugrott a zebra hátára, ám az ügyesen lerázta magáról. Az aréna utolsó pillanatig reménykedett, hiszen már sok csodát látott tőle, de most nem jött el a várva várt fordulat. Zsákmány nélkül maradt, és csak abban bízhatott, hogy a falka fiatalabb tagjai majd elvégzik azt, amit ő már nem tudott.

Mire kedd délután az oroszlán meséjét újra felidéztem a gondolataimban, Malagában már sötétedett, és Rafa Nadal 6:4, 6:4 arányban alulmaradt Botic Van de Zandschulptól. A holland játékos szeptemberben a US Open harmadik körében Carlos Alcarazt is megverte, és ezúttal is remek formát mutatott, bár nyolc kettőshibával zárta a meccset.

Nem kellett sokat várni Nadalra az interjúteremben, a spanyol profin viselkedve jött és tette a dolgát.

Ma egy igazán érzelemmel teli napra ébredtem. Pályafutásom talán utolsó egyéni mérkőzésére készülve a szívem és az idegeim egyaránt feszültek voltak. Megindító érzés volt ott állni, és a nemzeti csapat tagjaként hallgatni a himnuszt – egy olyan pillanat, ami örökre megmarad az emlékezetemben. Mégis, a mérkőzés végén vegyes érzések kavarogtak bennem, ami megnehezítette a búcsút. De hát ez az élet, néha a legjobbat is megpróbálva sem érjük el a célunkat. Mindent megtettem, hogy pozitívan álljak hozzá, és a megfelelő energiával lépjek pályára. De ezúttal nem volt elég. Gratulálok Boticnak, valóban jobban játszott, mint én. Nincs értelme tovább rágódni ezen a meccsen.

- magyarázta Nadal, aki beszélt a kapitány, Davis Ferrer döntéséről, hogy őt küldte a pályára.

"Hiszem, hogy David az alapján döntött, kinek van nagyobb esélye nyerni. Az elejétől tudatosítottam benne, hogy miattam ne érezzen nyomást, nem kell pályára küldenie. Rengeteget beszélgettünk az elmúlt héten. Nem voltam biztos benne, ki fog játszani. Tudtam, megtörténhet az, ami végül megtörtént. A hétfői edzés után David nagyon biztos volt benne, hogy nekem kell játszanom, mert jól ment a játék, nem vagyok sérült, készen álltam. Természetesen, volt benne kockázat, engem felküldeni az első mérkőzésre, de biztos vagyok benne, David az alapján döntött, amiről azt gondolta, a legjobb a csapatnak. Ő a kapitány, ez az ő felelőssége. Ha ez volt pályafutásom utolsó mérkőzése a Davis-kupában, nem történik semmi. Vereséggel kezdtem és azzal is fejeztem be. A kör bezárult" - mondta mosolyogva a mallorcai, de azt nem tette hozzá, hogy az első és az utolsó egyéni DK-meccse között 29-et megnyert sorozatban. Azt is elárulta, hogy ha bejutnak az elődöntőbe, ő nem tenné be magát megint egyéniben, egyébként meg pályafutásának ebben a részében már semmi oka panaszra.

Nadal gyors léptekkel sietett vissza a csarnokba, hogy elfoglalja helyét a spanyol csapat VIP páholyában. Leült Juan Carlos Ferrero és Carlos Moya társaságába, hogy támogassa Carlos Alcarazot, mint a lelkes szurkolója. A fiatal tehetség remekül teljesített: az első szett elején 2:4-ről indult, de hihetetlen játékkal fordította meg a helyzetet. 5:6-nál sorozatban 15 pontot nyert, és olyan sebességgel játszott, hogy Tallon Griekspoor nem tudott mit kezdeni vele. A végeredmény 7:6, 6:3 lett.

A páros mérkőzés sorsdöntő szerepet játszott abban, hogy a hollandok másodszor jussanak el az elődöntőbe, vagy a spanyolok megküzdjenek a hetedik Davis-kupa trófeájukért. A holland csapat visszahívta a pályára az első meccsen diadalmaskodó van de Zandschulpot, akit a párosok világában jártas Wesley Koolhof kísért. A spanyol oldalról pedig Alcaraz ismét csatlakozott Marcel Granollershez. A mérkőzés rendkívül szoros küzdelmet hozott, és mindkét szett a hét nyert pontig tartó rövidítésbe torkollott.

Granollers annak ellenére, hogy a páros világranglistán előkelő helyen áll, nem tudott Alcaraz oldalán vezéregyéniség lenni, többször hibázott, a másik oldalon viszont a specialista Koolhof sziporkázott. Az első rövidítésben 4-4 után csak a hollandok nyertek pontot, a másodikban pedig 3-3 után domináltak Koolhofék, így két szettben a holland páros lezárta a meccset, egyben ezt a remek párharcot.

A holland válogatott a Davis-kupa elődöntőjében izgalmas összecsapásra készül, ahol Németország vagy Kanada lesz az ellenfele.