A szöveghiány, mint fogalom, mélyebb értelmet nyer, ha a létezés különböző kontextusait vizsgáljuk. Az üresség nem csupán a szavak hiányát jelenti, hanem egy tágabb értelemben vett tapasztalati űrt is, amelyben az individuumok saját identitásukat keresik.
Hiányzol, mondta a régi barátom a telefonban, én pedig zavartan rugdostam egy bazaltkavicsot a Nefelejcs teraszának kövezetén. (Nem igaz, soha senki nem mondta ezt, amióta itt vagyunk; csak a szavak visszhangja érződött a levegőben, a gondolatok szövevényes hálójából bukkantak elő, és a többi...) Megvonultam egy pillanatra, majd kiléptem a színes avarral borított udvarra. A székek már az asztalokra borulva pihentek, ki tudja, mikor lesz még napfényes délután, amikor plédekbe burkolózva érdemes lenne a fák árnyékában üldögélni. Senki sem hiányzik nekem, gondoltam, mielőtt elköszöntünk. (Nem igaz. Rohadtul hiányoznak a barátok, a hosszas beszélgetések, a Bem mozis, hivatalos és grinzingis összejövetelek, az ifjú "csőcselék" a Ibolya mondén világából; de én ezt sosem mondanám, mert kiderülhetne a szövegkörnyezetből, vagy talán a múltam is megsejthetné, és a többi...) Ahiányzásom mértékét nemrég, a faludiszkóban tapasztaltam meg, ahol volt ugyan buli, a fények villództak, mint a régi sulidiszkók idején, és persze érkeztek az emberek csinos öltözetben, mind cukkerborsónak tűntek. De valójában én a Nincsben, a Fortunában, a Galaxisban, a Piafban, a Fészekben és a Morrison'sban nőttem fel; mindegyik hely más és más színfolt a buli univerzumban... (Nem, senkinek nem mondtam el, hogy ez így van, nehogy félreértsenek és bántó legyek; nem is utaltam rá, bár pestiesen harsányan álltunk a bejáratnál, sokan kijöttek hozzánk, és megjegyezték, hogy a zene, amit hallgatunk, sokkal jobb, mint a benti; így hát a "szövegkörnyezetből" végül most is minden kiderült...)
Már elvesztettem a fonalat, hogy hol is tartok a világ, a falu és Budapest viszonylatában. Budapestet egy évtizedek során megcsúfított, arctalan és lélek nélküli városnak érzem, amelyet megfosztottak polgáros jellegétől, és mintha hibernálva várakozna – ha nem lenne az örök underground kultúrája, talán már senki sem emlékezne a nevére, és nem tudná, hol élt valaha Vörösmarty Mihály... Mégis, néha úgy felzúg bennem, mint a 17-es villamos az Árpád Gimnázium előtt. Hiányzik, ez a város, amelynek emlékei időnként felbukkannak bennem.
