Szövés és fonás Szilágyperecsenben – Fedezd fel a hagyományos mesterségek világát!

Nemrégiben egy új szőttesmúzeum nyitotta meg kapuit Szilágyperecsenben. Az utóbbi napokban Boncidai Csaba, a helyi polgármester, színes programokkal és élményekkel gazdagította a múzeum atmoszféráját. A falu idős asszonyai meséltek a "régi szép időkről", a szövés és fonás mesterségéről, gazdagítva ezzel a fiatalok tudását. A rendezvény célja az volt, hogy a fiatal generációk számára vonzóvá és érthetővé tegyék a hagyományos népi mesterségeket, és felkeltsék az érdeklődésüket a helyi kultúra iránt.

Fonóház, szösz, kender, guzsaly, esztováta - a mai ifjúság számára szinte ismeretlen kifejezések, viszont ezekről a helybéli szépkorúak nagy szeretettel mesélnek, mert mögöttük fiatalságuk, és szép emlékek állnak.

A helyiségben, a fal mellett egy szövőszék helyezkedik el, amit a helyiek esztováta néven ismernek. A falakat és a polcokat értékes, gyönyörű kelmék díszítik: abroszok, törölközők, törlőkendők és zsákok sorakoznak, mind-mind az egykori lelkes, szorgos és céltudatos mesterek keze által létrehozott remekművek. Ezek az alkotások nem csupán használati tárgyak, hanem a helyi kultúra és hagyományok élő tanúi, amelyek mesélnek a múlt értékeiről és a közösség szoros összetartozásáról.

"Az este, ahogy a fák árnyéka egyre hosszabbra nyúlt, eszembe jutott minden, ami a vetéstől a tilolásig tartott – mennyire szép volt az élet régen. A patakban áztattuk a kendert, amit az emberek ügyesen kicövekeltek, hogy az áradás ne sodorja el, hiszen akkoriban hatalmas vizek hömpölyögtek. Amit a víz elragadott, azt a lejjebb lakók ügyesen kifogták" - kezdte a mesélését az egyik meghívott. Azokban az időszakokban tágas telkek terültek el, a patakon "csicsingázva" indultunk a fonóház felé, ahol a fiatal lányok a sarokban állva figyeltek, hallgatóztak, hogy kivel mi történt a faluban."

A kender régóta az egyik legértékesebb növény volt, ezért a vetését mindig nagy odafigyeléssel hajtották végre. Igyekeztek megvédeni a termést a tyúkoktól, hogy legyen mit feldolgozniuk. Ennek érdekében nemcsak a kertben, hanem a mezőn is elvetették, több különböző helyen, hogy biztosan gazdag terméssel számolhassanak. "Megkérdeztem a szomszédot, hova tervezed a hagymát ültetni, hogy elkerüljük a kender árnyékát. Körülbelül tíz liter kender magot vetettünk el, sűrűn, hogy vékony szálakat kapjunk. A csádét - ami a kukorica között növő magas kender - a málé közé ültettük, és így lett belőle kendermag" - mesélte a helybéli. Majd nevetve hozzáfűzte, hogy volt olyan fiatal fiú, aki a szomszéd kenderének árnyékában tanulta meg a kaszálás fortélyait, noha a kendert nem kaszálták, hanem nyűtték.

A kinyűtt kender gyökerét a férfiak baltával levágták, majd össze- és felkötötték, száradni hagyták, ezt követően ledörzsölték a levelét, ami "keserves" munka volt. Száradás után három-négy napig, egy hétig áztatták, hogy fehér legyen a kender szára, majd tilolták, fás részét pozdorjává törték. "Amikor a patakban mostuk, jót fürödtünk benne. A férfiak pedig kifogták a kendertől felfordult, "megzavarodott" halakat.

Nyáron az asszonyok a melegebb napokat a mezőkön töltötték, szorgalmasan dolgozva a földeken. Télen és tavasszal a szövőszék mellett ültek, ügyes kezeikkel szőtték a szöveteket, hiszen húsvétra, legkésőbb nagypéntekre be kellett fejezniük a munkát. Akadt olyan is, aki a nyár beköszöntével az esztovátát a színbe, vagy épp az udvarra állította, hogy a friss levegőn dolgozhasson.

Télen a fonóházban töltöttük az időnket, ahol vidáman dolgoztunk és szórakoztunk. A házigazda mindig fánkkal és kolbásszal várta a "vendégeket", ami igazi csemege volt. "Amikor hatalmas hó hullott, a legények szánnal vittek haza minket. Befogták a lovakat, és így indultunk útnak. Sajnos 1972-ben bezárt a fonóház, 1973-ra pedig már nem engedték újra megnyitni. Kicsit szomorúak voltunk, hiszen abban az időben nem volt tévé, a fonóház jelentette a kikapcsolódást, még ha a gazdának fizetni is kellett, akár hetven lejt, fát, vagy petróleumot. Itt találkoztunk, beszélgettünk, de manapság már senkit nem látni az utcákon, különösen télen" - mesélték nosztalgikus hangon. A lányok nem mehettek más utcákban lévő fonóházba, ezért gyakran fársángos öltözetben figyelték, kik járnak más helyekre.

Október elején kezdődött a fonóház látogatása, és karácsony közeledtével már rendszeresen szőtték a fonalat, hiszen máskor nem volt rá elegendő idő. Miután a rokkán megfonták a szöszt, elkészült a fonal, amit lúggal vagy hamuval alaposan megmostak, majd szapulóval szárítottak. A hamut előzetesen megrostálták, hogy ne maradjanak benne szénszemcsék, így elkerülve, hogy a fonal elszíneződjön. Kezdetben enyhe, majd fokozatosan melegebb, végül forró vízben áztatták. A konyhában két-három napig rudakon lógva száradt a fonal. "Amíg fontuk a fonalat, gyakran leesett a guzsaly, volt, hogy a fiúk csókért emelték fel" - mesélték nevetve. A fonalat Nagykárolyban festették, de előfordult, hogy a festék minősége nem volt megfelelő, és az anyagot megfogta. "Az újonnan festett fonalat káposztaléba áztattuk, majd a matringot megszárítottuk, így elkerültük a foltosodást."

"Az újév elérkeztével az esztovátát behoztuk a házba, és addigra már meg is fontuk a fonalat, hogy elkészíthessük. Eleinte kendőket szőttünk, és a férfiak megjegyezték, hogy ezek a törölközők nagyon kellemesek, mert nem okoznak viszketést a hátukon. Azt is mondták, hogy az ügyes ember húshagyó kedden már új vászonból készíti el a lepényt" - meséltek a szilágyperecseni asszonyok. Emellett lepedőket is szőttek, és a két lepedőből szalmazsákot készítettek, amit aratás idején friss szalmával töltöttek meg.

"A nagy zsákok tönkretették a férfiak derekát. Apósom mindig azt mondta, hogy "emberölő zsák", mert 110 kilogramm fért bele. Aztán csodálkoztunk, mi lányok, hogy a fiúknak fáj a hátuk, nem akarnak táncolni. A férfiak miután elmentek a malomba öt-hat ilyen nagy teli zsákkal, mire hazaértek, már ki voltak készülve. Olyan is volt, hogy kirágta a zsákot az egér, amit meg kellett foltozni. Nagyon jó, hogy kitalálták a raffia zsákot, mert kisebb, könnyebb vele járni" - mondták mosolyogva.

A lepedőkön, zsákokon kívül készítettek abroszokat, kendőket, tarisznyákat, pokrócokat. Eleinte csíkos abroszokat készítettek, majd divatba jöttek a kockások és a szedésesek különböző színben - vörös, piros, búzakék -, majd a különböző mintákkal: a legismertebb a rózsa és a csillag volt. "Akármilyen buta volt valaki, szűnni tudott, nem kellett hozzá szorzótábla. És ha eltévesztettük, kezdtük elölről" - emlékeztek vissza az akkori időkre, amikor még áram sem volt, mert Szilágyperecsenben 1962-ben vezették be az áramot. Egykoron a helybéliek a petróleumon és gyufán kívül szinte mindent megtermeltek, elkészítettek maguknak.

A hozomány előkészítése már a lány születésekor megkezdődött, hiszen a hagyomány szerint, ha férjhez megy, akkor hasznát veszi, ha pedig elhuny, szüksége lesz a halottvivőknek kendőkre. Az asszonyok számolgatás közben arra jutottak, hogy csaknem harminc abrosz, huszonöt zsák, húsz lepedő, valamint számos kendő és tarisznya szükséges – kicsik és nagyok egyaránt, hiszen abban az időben még nem léteztek szalvéták. Emellett nem feledkeztek meg a szakácsasszonykendőkről és a vőfélykendőkről sem. A kenyeret gondosan kendőbe csomagolták, míg a szalonnát újságpapírba rejtették. A disznótor során, ha az abrosz zsíros lett, aprólékosan tisztára mosták, így minden mosás után egyre fehérebb és ragyogóbb lett.

"A patak vizében mostuk a ruhákat, télen pedig, hogy felmelegedjen a kezünk, meleg vízbe áztattuk őket" - mesélték. Hozzátették, hogy egyszerre négy-öt csapat is dolgozott egymás mellett. "Nyáron ez igazán kellemes időtöltés volt, sokat beszélgettünk, jól telt az idő, de télen a hideg annyira átható volt, hogy a férfiak melegbort hoztak, hogy még inkább felmelegedjünk. Gyakran előfordult, hogy a víz befagyott, így a férfiak felvágva a jeget, szalmát terítettek a lábunk alá, és csúszós vízgit hoztunk, amin álltunk. Minden lánynak készítettek kelengyét, még azoknak is, akik árva voltak, nekik a családtagjaik állították össze a szükséges holmikat, de a lányok is megtanultak szőni." Hogy a munkájuknak valódi "értéke" legyen, kendőket és asztalterítőket árultak a temesvári piacon. A varsolciak különösen sokat készítettek eladásra, "ők jártak a piacra árulni, mivel jobban ráértek" - mesélték.

A kollektív gazdaság időszakában a gyapot már fontos szerepet játszott, bár a hozzáférés különösen a kiváló minőségű szebeni gyapot esetében nem volt könnyű. "Ezekben a szőttesekben rengeteg izzadság és munka rejlik, jó lenne, ha a fiatalok értékelnék ezt a hagyományt, megőriznék, és visszaadnák a varázsát, még ha sok időt és energiát is igényel" - mesélték az asszonyok. A vászon után a gyolcs, a diftin, a damaszt, a karton, a flokk és a zsőrszé következett, míg a szőnyegek többsége már használt, felhasított rongyokból készült. A nap végén, amikor a hangulat már oldottabbá vált, a polgármester arra biztatta a szépkorúakat, hogy inspirálják gyermekeiket és unokáikat, hogy látogassanak el a szőttesmúzeumba, ahol kipróbálhatják az esztovátát. Még ha nem is készítenek majd staférungot, legalább egy részt magukévá tehetnének ebből a gyönyörű, régi mesterségből.