Végül a karácsonyfák is elérik az utolsó ünnepi pillanataikat, amikor fényességük lassan elhalványul.

Budapesttől Londonig érne a kukásautók sora a fővárosiak éves hulladékával. Megnéztük, hogy hol végzi mindaz, amiről legszívesebben megfeledkeznénk.

A Fővárosi Hulladékhasznosító Mű meglátogatása Rákospalotán nem éppen a legmeghittebb adventi program volt, amit a humánökológiai csapatommal lebonyolítottunk decemberben, de kétségtelenül egy rendkívül tanulságos élménynek bizonyult, amelyet sokaknak érdemes lenne "receptre felírni". Különösen az ünnepi időszakban, amikor a Black Friday és a karácsonyi túlköltekezés még inkább felerősíti a szükségtelen kütyük és tucatáruk beszerzését. Ezek a felesleges holmik nem sokáig fognak tartani, és hamarosan a sorsukra jutnak, akárcsak a már megunt, elhervadt karácsonyfák.

Ez még kedvező forgatókönyvnek számít, hiszen az így keletkező energia felhasználható fűtésre és áramtermelésre. A Fővárosi Hulladékhasznosító Mű (FHHM), amely a MOHU Budapest üzemeltetésében működik, csupán a keletkező hulladék 60 százalékát képes elégetni. Ez a szám elképesztő, hiszen a budapestiek évente mintegy 400 ezer tonna szemetet termelnek. Hogy jobban érzékelhessük ezt a hatalmas mennyiséget: ez körülbelül két Puskás Aréna magaságának megfelelő hulladékot jelent, az épület teljes terjedelmében.

Amennyiben Budapest összes hulladéktermelését vizsgáljuk, ami évente körülbelül 700 ezer tonnát tesz ki, akkor ehhez a mennyiséghez körülbelül 65-70 ezer kukásautóra lenne szükség az elszállításához. Ez a hatalmas járműsorozat nagyjából a Budapest és London közötti távolságot fedné le, ami körülbelül 1 500 kilométert jelent.

Még így is nehéz elképzelni a mennyiséget? Akkor nézzük egyénre lebontva. Az "átlag budapesti" minden évben nagyjából 400 kiló kommunális hulladékot termel - ebben nincs benne a szelektív, az elektronikai hulladék vagy a lom -, ami körülbelül 13-14 darab jól ismert zöld kukát tölt csurig. Azaz havonta több mint egyet - aminek a tartalma egyébként 80 százalékban újrahasznosítható lenne.

Ugyan Budapesten a szelektív hulladékgyűjtés helyzete kedvezőnek tekinthető, azaz megfelelő a kukákkal való ellátottság, és jól megoldott az elszállítás is, azonban a lakosság a műanyag-, fém-, üveghulladékok szétválogatásában még mindig nem remekel. A papír a kivétel, itt 92-98 százalékos a tisztaság, tehát az emberek már képesek felismerni és külön gyűjteni a papírt meg a kartont.

De mi történik a fővárosban termelődött szemét fennmaradó 40 százalékával? Nos, az a Pusztazámori Regionális Hulladékkezelő Központban köt ki, ahol csak a jóisten tudja, mikor fog lebomlani. Ez a gyakorlat, azaz a hulladéklerakás a hulladékpiramis alján van, aminél jobb az elégetés, ami az FHHM-nél zajlik, hiszen ott legalább hasznosítható energia is keletkezik. Eggyel magasabb szinten van az újrahasznosítás - itt jön képbe a szelektív hulladékgyűjtés - és az újrafelhasználás. Ez utóbbi az, amikor például egy bútor vagy egy ruhadarab valaki másnál még használatban marad - erről később még lesz szó. A piramis legtetején persze az a szemét van, ami meg sem termelődik. De ne legyenek illúzióink, a megelőzés, azaz a felesleges fogyasztás elkerülése, a tudatos tervezés, a körkörös gazdaság még gyerekcipőben jár nálunk.

Így hát a szemét hatalmas halmokban marad. Megdöbbentő belegondolni, hogy míg Európában több mint 500 szemétégető működik, Magyarországon mindössze az FHHM az egyetlen, amely ráadásul a budapesti hulladék kezelésével sem képes teljes mértékben megbirkózni. A MOHU-nál már kidolgoztak egy tervet, amely szerint a százhalombattai kőolajfinomító mellett egy hasonló kapacitású hulladékhasznosítót létesítenek, ezzel tovább csökkentve a lerakókba kerülő hulladék mennyiségét. A célkitűzés az, hogy Magyarország 2035-re elérje az EU által előírt 10 százalékos lerakási arányt.

Ez még csak a jövő ígérete, de most térjünk vissza az FHHM-hez! A létesítmény, amely már 1982 óta működik, nem éppen a legújabb ékszer a környezetvédelmi technológiák között, viszont számos korszerűsítésen esett át az évek során. Ennek köszönhetően sikeresen alkalmazkodott az egyre szigorodó környezetvédelmi szabályozásokhoz. Az üzem körüli levegőben valóban nem érezni a szemét szagát vagy a füstöt, amit egy modern füstgáztisztító rendszernek köszönhetünk, amely hatékonyan kiszűri a káros anyagok javarészét. Bár a technológia valóban kiemelkedő, a feldolgozott hulladék körülbelül 23%-a salak formájában mégis hátramarad. Ez a salak nem számít veszélyes hulladéknak, de természetesen ezt is kezelni kell. Végül ez a salak a pusztazámori hulladéklerakóba kerül, ahol a szemétdombokat rétegezve alakítják ki a tájat.

Az FHHM működésének alapja egy folyamatos, 0-24 órás hulladékégetés, amely négy nagyteljesítményű kazánban zajlik, 850-1150 °C közötti hőmérsékleten. Ez a magas hőmérséklet garantálja, hogy a káros anyagok teljes mértékben elégjenek, így minimalizálva a környezeti hatásokat. Az égetési folyamat során nemcsak salak keletkezik, hanem tiszta áram és távhő is, amelyek elegendő energiát biztosítanak 25 ezer lakás fűtéséhez és 45 ezer háztartás villamosenergia-ellátásához. Ez az eredmény kétségtelenül a rendszer pozitív aspektusait emeli ki.

A napi 1200-2000 tonna hulladékot a kukásautók nap mint nap beszállítják, hétköznap többet, hétvégén kevesebbet. A szeméthalmok először a bunkernak nevezett hatalmas tárolóba kerülnek, egyedül itt lehetett kellemetlen szagot érezni a látogatás során. A hatalmas markolókkal innen pakolják a hulladékadagoló tölcsérekbe a szemetet, ahonnan aztán a kazánba kerül minden - a száraz kenyértől és mandarinhéjtól kezdve a pisis pelenkán át a kinyomott fogkrémestubusig és paradicsomlevessel leöntött kockás terítőig minden. Volt is itt élet rendesen: galambok seregei dőzsöltek a számukra terülj-terülj asztalkámat jelentő hatalmas térben.

Bepillantottunk a kazánok belsejébe, ahol már csak hatalmas lángok táncoltak, és a környező massza egybefolyt, mintha minden tárgy elvesztette volna önálló létezését. A füstgáztisztítók, turbinák és generátorok technikai részleteivel nem terhelném senkit; a lényeg, hogy folyamatos felügyelet alatt állnak, és precízen monitorozzák a működésüket. Érdekes, hogy a Star Trek-re emlékeztető vezérlőteremben egyedül egy emberrel találkoztunk, míg az üzemben senki másra nem akadtunk. Valójában itt nem is tartózkodik sok dolgozó; a három műszakban csupán 150 ember küzd nap mint nap a fővárosi hulladékhegyekkel.

Az említett hulladékhegyek csökkentésére és megfelelő kezelésére a hulladékudvarokban - Budapesten jelenleg 18 ilyen üzemel - tesznek további kísérleteket. A FHHM-től pár saroknyira is van egy, Szemléletformáló és Újrahasználati Központtal (SZÚK) kiegészülve, amit szintén bejártunk. Használt gumiabroncsot, sittet, fáradt olajat, akkumulátort, elektronikai cikket és még számos olyan hulladékot lehet itt leadni, aminek semmi helye a kommunális szemétben, az erdő szélén vagy patakparton pedig különösen nem.

A hulladékudvarok olyan értékes lehetőségeket nyújtanak, amelyek lehetővé teszik a háztartások számára, hogy a szelektív gyűjtőkön túli, nagyobb vagy speciális hulladékokat is biztonságosan elhelyezzenek. Ezek a hulladékok gyakran nem helyezhetők el a hagyományos gyűjtőedényekben, de a hulladékudvarokban továbbra is lehetőség van arra, hogy papír-, műanyag-, fém- és üveghulladékokat is leadjanak.

Természetesen vannak mennyiségi korlátok, hiszen a hulladékudvarok kizárólag a lakosság számára állnak rendelkezésre. A leadott hulladékok egy része, mint például az autógumik és az olajok, különleges feldolgozó üzemekbe irányítódik, míg a többi anyag bedarálás után a hulladékhasznosító telephelyére kerül.

Az újrahasználati pontok célja, hogy a még használható, de feleslegessé vált tárgyakat újrahasználatra ösztönözzenek, ezzel megelőzve, hogy az anyagok hulladékká váljanak. Itt olyan eszközökre van szükség, amelyek megőrizték funkciójukat, mint például bútorok, könyvek, edények és kisebb háztartási felszerelések. Az üzlet munkatársai gondosan átvizsgálják a beérkezett tárgyakat, majd meglepően kedvező árakon kínálják őket új gazdáiknak. A kisebb termékek, mint a könyvek, plüssállatok vagy bögrék mindössze 100 forintért vihetők el, míg a nagyobbak, például egy zongora vagy dupla ágy legfeljebb 10 ezer forintért szerezhetők be. Érdemes megemlíteni, hogy már olyan romkocsmák is nyertek új életet, amelyek bútorait innen választották. Az újrahasználati központok tehát a körforgásos gazdaság elveit követve arra törekednek, hogy a még tökéletes állapotban lévő tárgyakat ne tekintsük hulladéknak, hanem új lehetőségeket biztosítsunk számukra, ezzel gazdagítva a közösséget.

Bár a hulladékégetés és a hulladékkezelés nem éppen azok a témák, amelyek könnyed szórakozást ígérnek, nagyon szemfelnyitó volt a túra, mindenkinek csak javára válna. Az biztos, hogy társaimmal mostantól még tudatosabbak leszünk vásárlói döntéseinkben, de a kukák előtt állva is alaposabban átgondoljuk, hogy ezentúl mit, hová és hogyan dobunk.